Mesemalom

Dóri, ha kacagott, vele kacagtak az emberek a lépcsőházban, a felvonóban, a portásfülkében, a társasházban, az egész iskolában. Soha nem „nevetgélt", nem „vigyorgott", nem „kacarászott". Kacagott. Tiszta szívéből, csilingelő hangjával, barna szembogarával, arcának minden apró szegletével.

Piribella, az erdei tündér, sosem fogyott ki a munkából. Késő este tért haza a hajlós fűz vékony ágaiból font vesszőkunyhójába, lerogyott a vetett ágyra, aranybarna haja szétterült a virágtakarón, zöld szemét lehunyta és álmodozott.

Frézát hiába várták a Szivárvány Palotában. Nem jött haza sem egy hónap, sem egy év múltán. Senki nem tudta, hova tűnt a királynő.

A következő délutánon a gyerekek keresztkérdésekkel bombázták Mildát, hogy megtudják, vajon ott volt-e a versenyen. De ő csak kacagott, és az asztalra tett egy habkarikákkal díszített, mennyeien krémes tortát.

A virágzó akácfákkal szegélyezett réten, ott, ahol a zsombékokat sűrűn benövi a zsíros fű, két szürke bundás nyuszi éldegélt. A mező minden lakója ismerte őket, és tudta, hogy Torzsásnak a bal, Morzsásnak a jobb füle konyul le.

Legyezőföldre a legrövidebb út a Kalandriai-szoroson keresztül, Logírián át vezetett. Aldin valaha sokat mesélt feleségének a háborúról. Logíria uralkodójáról, Logoszról, aki megtámadta Kalandria földjét, és Híriáról, aki hősiesen megvédte az országot, és felszabadította a bolygót.

A tornacsarnokban minden készen állt a versenyre. A nézők izgatottan üldögéltek a lelátókon. Amíg a versenyzők az öltözőben készülődtek, az edzők és a szervezők gondterhelten futkostak.

Aldin király bejárta a Terdon bolygó minden országát, mielőtt fejére került Kalandria koronája. Meg akarta ismerni a népeket, a szokásokat, az ősi legendákat.

Szerda volt. A Karmazsin utcai gyógynövénytan napja. Milda és a gyerekek a kertben üldögéltek. Milda ma is újabb gyógynövényt mutatott be.

A lándzsáslevelű, karcsú fűszálak dideregtek a mezőn. Nem elég a kétnapos esőzés, most még ez is. A föld alól olyan nyomás nehezedett rájuk, hogy az összekapaszkodott gyökerek eleresztették egymást, és utat nyitottak az ismeretlen erőnek.

Szép, napsütéses, nyári reggel volt. Hanka álmosan kóválygott a lakásban.

A négy barát mindennapos vendég lett a Karmazsin utcában. Magától értetődő rendben, minden alkalommal másvalaki hozta a minőségi macskacsemegét Kuala Lump Úrnak.

A susogó ligeterdővel szegélyezett holtág tükrét a békalencse világoszöld levelei borították. A vízből kinyúló tuskó tetején Endre, a mocsári teknős szunyókált.

A kis Hanka volt Hanka néni legnagyobb unokája. A nagymama már nehezen mozgott, de azért mindig mosolygott, amikor kisétált a gyerekekkel a játszótérre.

- Azt szeretnétek tudni, hogy ki vagyok én? A gyerekek bólogattak. - Miért is kertelnék? Elmondom. Boszorkány vagyok!

A napsütötte domboldal egyik poros ösvényén, egy fülledt, nyári délutánon vidáman ugrándozott László, az üregi nyúl. Szürkésbarna bundáján megcsillant a napsugár. Bajszát kackiásan felfelé pörgette egy arra tévedt, kíváncsi nyári szellő.

Az óriási ajtó nyikorogva-csikorogva kitárult. A lányok Konrád háta mögül kukucskáltak előre. Legnagyobb megdöbbenésükre egy kellemes lakószobában találták magukat. Elragadó volt a látvány.

Az eső azon a tavaszon sűrűn permetezte a kertet. A fű hirtelen sarjadt ki és kapott erőre, és hamarosan sötétzöld takaróval borította be a hideg szelek simogató keze alatt didergő földfelszínt.

A három lány már izgatottan járkált fel-alá a tanteremben, amikor Konrád megérkezett. Padtársa, Dóri, eléje szaladt.

Az egész iskolában Petinek volt a legmókásabb sapkája. Nagymamája a maradék fonalakból kötötte. A ferde csíkok úgy tekeregtek rajta körbe-körbe, akár egy színes szerpentin.