Mesemalom

Dóri, ha kacagott, vele kacagtak az emberek a lépcsőházban, a felvonóban, a portásfülkében, a társasházban, az egész iskolában. Soha nem „nevetgélt", nem „vigyorgott", nem „kacarászott". Kacagott. Tiszta szívéből, csilingelő hangjával, barna szembogarával, arcának minden apró szegletével. Ha Dóri kacagott, mindenkinek jó kedve kerekedett körülötte. Az osztálytársak vele nevettek. Az, aki viccet mesélt, frappánsnak és humorosnak érezhette magát, ha Dóri is hallgatta. Dóri szeretete is éppen olyan volt, mint a kacagása. Körülölelt mindent és mindenkit.

Dórinak volt egy kevésbé jó tulajdonsága. Bármilyen édességet megevett, ami eléje került. Hát ez nem használt az alakjának. Elébb kicsi pici, aztán nagyobb poci. A ruhák a combok környékén és deréktájon egyre jobban feszültek rajta.

Sokan kedvelték az osztályban, mi több, ő is jóban volt a világgal. Egészen addig a szerdáig, amikor Karina, aki a menő lányok között is a legmenőbbnek számított, váratlanul rákiáltott.

 - Mit vihogsz itt, te kövér ló? Ha nekem ennyi hájam lenne, elbújnék a pad alá, és nem nyerítenék az osztályterem közepén.

 - Mi bajod van velem, Karina? - kérdezte Dóri.

 - Túl közel állsz hozzám! Beárnyékolsz a hasaddal!

Dóri megkövülten állt. A mosoly lefagyott az arcáról.

Az osztályban sokan tartottak Karinától. Ha valakit kipécézett magának, azt kegyetlenül és fölényesen kigúnyolta. Számtalan barátnő, egész rajongói gyűrű vette körül. A lányok egyetlen kézmozdulatára ugrottak. Ők is szerettek volna ugyanolyan divatosak lenni, mint Karina, a lenhajú, karcsú példakép, aki minden népszerű sorozatot végignézett, és minden holmiját a legmenőbb tini sztárok képei díszítették.

Karina odaintette a barátnőit.

 - Nézzétek, benneteket nem zavar a pocakkirálynő? Folyton utánam járkál, pedig én nem fogok vele barátkozni!

Karina jelt adott a kezével, mire a lányok körbevették Dórit.

 - Hagyjatok békén, ő jött ide hozzám! Ha nem mentek innen, szólok a tanító néninek!

 - Kinek szólsz, te undok kis pocok? - sziszegte Karina. - Gyerünk lányok, mutassuk meg, mi jár az árulkodásért!

Tanító persze nem volt a közelben. Karina gondosan körbekémlelt. Szemvillantásával megindította a támadást. A lányokat elkapta a kegyetlenség mámora. Volt, aki Dóri hajába csimpaszkodott, volt, aki rugdosta, volt, aki a karját csípte. Karina két lépés távolságból, mosolyogva szemlélte az eseményeket.

 - Gyerünk lányok, hess, elég volt! - susogta, amikor észrevette, hogy a napközis tanító néni a csoport felé közeledik. A barátnők azonnal szétugrottak.

Karina odalépett Dóri elé, és az arcába suttogta.

 - Ha árulkodni mersz, legközelebb kétszer ennyit kapsz!

Azzal megvillantotta róka-tekintetét és „manökenes" lépésekkel indult vissza a padja felé. Dóri legszívesebben elbujdosott volna szégyenében és dühében, de nem tehette. Becsengettek. Bár rajz óra volt, amit annyira szeretett, mégsem élvezte most a festést. A fekete tus felborult, a festék végigömlött a padján. Dóri elsírta magát. Tilda néni, a rajztanár, hiába nyugtatgatta. A tus és a hirtelen megindult könnyek mindent eláztattak a papíron.

 - Tilda néni, szeretnék kimenni, megmosakodni! - suttogta Dóri.

A tanító megsimította Dóri haját. Érezte, hogy valami nincs rendjén, de nem mert faggatózni.

 - Menj csak! - mondta.

Dóri az ajtó felé indult. A padsorok között ballagva, fejét lehajtva a bőrén érezte Karina pillantását.

A folyosón végre egyedül lehetett. Hátrahúzódott egy olyan szegletbe, ahol senki nem láthatta. Az ablakpárkányra dőlt és felzokogott. Sírt, ahogy bírt, a könnyek már eláztatták a pulóvere ujját is, amikor hirtelen, egy szaggatott levegővétel kellős közepén nyugtalanító érzése támadt. Úgy érezte, nincs egyedül. Feltápászkodott az ablakperem mellől. Kicsit szédült. Könnyeit és orrát megpróbálta beletörölni az agyongyűrögetett, nedves papírzsebkendőbe. Körbepillantott, de nem látott senkit. A folyosó kihalt volt, még nem csengettek ki a harmadik óráról. Úgy döntött, megmosakodik. Mielőtt azonban nekiindult volna, rápillantott kedvenc fájára az iskolaudvaron. Összerezzent. A fa lombjai között egy sosem látott, vörös virág tűnt fel. „Vagy nem is virág?" - vizslatta a vörös foltot, és közben duzzadt szemeit megpróbálta éléslátóvá dörzsölgetni. „Jól látom? Lehetséges volna, hogy az akácia ágai között Milda hintázik?"

A következő pillanatban azonban eltűnt a vörös virág vagy akármi a fáról, és Dóri azt gondolta, hogy csak a képzelete tréfálta meg. Különös módon mégis jobban érezte magát. Bement a mosdóba, és a tenyerébe csorgatott hideg vízzel nyugtatgatta felpuffadt arcát. Már nem sírt.