Mesemalom

Az egész iskolában Petinek volt a legmókásabb sapkája. Nagymamája a maradék fonalakból kötötte. A ferde csíkok úgy tekeregtek rajta körbe-körbe, akár egy színes szerpentin. A mama jókedvében olyan hosszúra nyújtotta, hogy a bojt a kisfiú háta közepét, unalmasabb napokon az iskolatáskája csatját verdeste.

Azon a február végi csütörtökön már korán reggel elkezdődött a hóesés. A szállingózó pelyhek huncutkodva ültek meg a gyerekek kabátján, sőt, egy szemtelen pihécske egyenesen Peti szeplős orra hegyére csücsült. „Hóember! Ez az! Idén még nem csináltam hóembert!" - gondolta Peti izgatottan. Sietve ellapátolta a havat a fehérre meszelt vályogház elől, és átszaladt a hátsó kertbe. Jól tapadt a hó, és hamarosan elkészült a három hatalmas guriga. Szén és sárgarépa akadt bőven a pincében. Ezekből lett a szem és az orr.

Peti éppen ünnepélyes indiántánccal köszöntötte a hátsókert új urát, amikor meghallotta a nagymama hangját.
Petikém! Gyere már be! Kihűl a palacsinta!
Ezt nem kellett kétszer mondani. Peti kipirult arccal berontott a házba, és jó étvággyal befalta a vacsorát. Alaposan elfáradt a nagy munkában, és este gyorsan elaludt.

Másnap korán reggel indult az iskolába. Kétségbeesetten keresgélte a sapkáját, de sehol sem találta.
Hol lehet? Már mindent felforgattam! Nincs se a fogason, se a szekrényben. Biztosan az iskolában maradt... - habogta elnyúlt képpel.
Az nem lehet, hiszen tegnap sapkában jöttél haza!

Nem maradt több idő a keresgélésre. Péter jobb híján a fejére húzta kabátja csuklyáját. Egész nap fázott a füle, pedig az idő enyhült, és a hó mindenütt elolvadt, mire hazaért.

A sapka nem került elő sem aznap, sem másnap. Ahogy a mama mondogatni szokta, „elnyelte a föld". A nagyi lebontotta az egyik régi pulóverét. Feltekerte a fonalat, majd nekilátott, hogy új fejfedőt kössön. Harmadnapra el is készült, és Peti boldogan tapasztotta rá fázós fülére.
Ígérem, erre sokkal jobban fogok vigyázni! - mondta, és hatalmas puszit nyomott a nagymama arcára.
Jobban, mint a másikra, amit a hóemberen felejtettél?
Tényleg! - kiáltott fel Peti. - Hogy nekem ez teljesen kiment a fejemből...

Csak most jutott az eszébe, hogy nem talált kalapot a hóembernek, és a sajátját adta neki kölcsön neki. Hirtelen megelevenedett az emlékkép, milyen elégedetten biccentett a hóember, amikor a színpompás fejdísz a fejére került.

Peti gyanakvó tekintettel a nagymama arcát kutatta.
Mondd, miért kötöttél új sapkát nekem, ha tudtad, hol a régi?
A mama ábrázatán mindentudó mosoly áradt szét.
Gyere velem! - szólt, és fürgén kifelé futott a házból.

A kertben már nyoma sem volt a hótakarónak, még a nedvességet is elnyelte a föld. A hóember búcsú nélkül távozott a Kökörcsin utcából.

Ott a sapka! Nézd! Ott van a bokor mellett!
Peti odaugrott, hogy felkapja.
Várj! Ne! Csak óvatosan! - suttogta a nagymama.
A kisfiú most már semmit nem értett. Hol a mamára, hol a sapkára bámult, amely csomóba gyűrve feküdt a földön.
A nagymama így szólt:
Felemelheted, de vigyázva!
Amikor Peti a sapka felé nyúlt, az hirtelen megmoccant, és ő rémülten hátraugrott.
Bátran, no! - kacagott a nagymama.

A kisfiú óvatosan felemelte a sapkát. Ijedt, fekete szempár pislogott rá. Egy foltos fülű, álmos tekintetű kölyökkutya mászott elő a sityak alól, és dideregve dagasztotta mancsaival a talajt.
Egy kutya! Milyen édes! Ó, nagymama...
Ki tudja, mi történt volna vele, ha nem felejted itt a sapkád. Így átvészelte az éjszakai fagyokat. Már csak egy kis langyos tej kellene neki!

Peti szíve hevesen kalimpált. Hosszú ideje álmodozott egy igazi kiskutyáról. Szemében félreérthetetlenül ott ragyogott a könyörgés. A nagymama mindent értett.
Megtarthatod! - mondta. - De a keresztanyasághoz ragaszkodom! Bojtos lesz a neve a mi kis házőrzőnknek!

Bojtos tavaszig a házban, azután pedig az udvaron, a csinos kis kutyaólban lakott, amit a gazdája készített neki. De akárhova költözött, egy dolgot mindig magával hurcolt. Egy maradék fonalakból kötött, bojtos sapkát, amin a csíkok úgy tekeregtek körbe-körbe, akár egy színes szerpentin.