Mesemalom

A következő délutánon a gyerekek keresztkérdésekkel bombázták Mildát, hogy megtudják, vajon ott volt-e a versenyen. De ő csak kacagott, és az asztalra tett egy habkarikákkal díszített, mennyeien krémes tortát.

A gyerekek az utolsó morzsáig felfalták a süteményt és felhagytak a hiábavaló kérdezősködéssel. Egy ideje már csendben üldögéltek, amikor Dóri egyszerre csak Mildához fordult.

- Mondd, előfordult már veled, hogy valaki csúfolt?

Hát innen fúj a szél, gondolta Milda. Már korábban is észrevette, hogy a máskor olyan vidám kislány most mennyire hallgatag.

- Előfordult. Nem is egyszer. Tudod, engem rendszeresen csúfoltak a boszorkányok.

Dóri felkapta a fejét.

- Miért?

- Különcnek tituláltak. Szerettem olvasni, ami a mi köreinkben egyáltalán nem sikk. A legtöbb boszorkány nem tud se olvasni, se írni, még képeskönyvet se vesznek a kezükbe.

- Hogy csúfoltak? - kérdezte Konrád.

- Hívtak tudorkánynak, betűfaló bábának, hogy csak a leggyakoribb gúnyneveket említsem.

Konrád nagyon jól szórakozott a boszorkányok blikkfangos gúnynév-szótárán. A többiek is nevettek, kivéve Dórit. Ő feszülten figyelt.

- Nem bántott, hogy gúnyolódtak rajtad? - kérdezte.

Milda szája körül szomorú mosoly bujkált.

- Dehogynem. - Eleinte elsüllyedtem szégyenemben. Még sírtam is. Úgy éreztem, hogy valami baj van velem. Mintha az olvasás rettenetes bűn lenne. De egy szép napon minden megváltozott.

Dóri közelebb lépett.

- Mi történt? Kérlek, meséld el!

Milda bólintott, és meglökte a hintaszéket. Haja szétterült a háttámla körül. A szék nyikorogva meglódult.

- Egy napon éppen itt, a kertemben üldögéltem, amikor meghallottam, hogy valaki a hátam mögé lopózik. Nem mozdultam, nagyon megijedtem. A lakkcipőm tükrében hirtelen megpillantottam két vasorrú bábát, akik a vállamon át tátott szájjal bámulták a könyvet, amit az ölemben tartottam. Rájuk köszöntem, mire azok ijedten hátraugrottak. Egymást bökdösték, míg végre az egyikük összeszedte a bátorságát.

Milda vicces képet vágott, hogy eljátssza a megszeppent vasorrú szerepét. Elváltoztatott hangon így szólt:

- „A kerted felett seprűztünk, amikor belepillantottunk a könyvedbe. Hogy ebben milyen érdekes képek vannak! Mondd, te ezt az egészet végig tudod olvasni?"

Milda úgy döntött, hogy megvendégeli őket, és felolvassa a teljes mesét. Nem tiltakoztak. Álmélkodva hallgatták a történetet. Még meg is könnyezték a megható befejezést. Az egyik banya végül így szólt:

- „Milyen irigylésre méltó az olvasástudományod! Bárcsak mi is megtanultuk volna a betűvetést..."

Milda igencsak meglepődött, hogy ezek a kis boszorkányok nem csúfolódnak és nem tartják alantas tudománynak az olvasást.

- Ti irigyeltek engem?! Azt hittem, hogy alantas dolognak tartjátok az olvasást. A többi boszorkány csak csúfol emiatt.

A horgas orrú banya így válaszolt.

- „A csúfolódás csak az irigység miatt van! A legtöbb boszorkánynak beletörik a bicskája a betűvetés tudományába. Ha bölcs vagy, a dolgok mögé látsz!"

Milda megállította a hintaszéket, és kezét az ölébe ejtette.

- Hát ennyi a történet!

Arca hirtelen felragyogott.

- Később beindítottam egy boszorkány tanodát, amire máig büszke vagyok. Hetvenhárom boszorkányt tanítottam meg a betűvetésre! Hetvenhármat, úgy biz ám!

- Nahát! Ez nagyszerű! - szólt Lilla. - Mondd, nem hiányzik a tanítás?

- Ne is kérdezd, ez a legeslegrosszabb az egyedüllétben. Még szerencse, hogy itt vagytok ti!

Milda határozottan összeütötte aprócska tenyerét.

- Erről jut eszembe! Talpra kiscicáim, ki a kertbe! Nem minden habos torta! Irány a gyógynövénytan!

Kivezényelte a kis csapatot a turbolyák, borbolyák, zsurlófüvek, cickafarkak és kutyabenge kérgek ültetvényéhez. Még Kuala Lump Úr is engedelmeskedett a felszólításnak, igaz, egy alkalmas pillanatban szépen besomfordált egy basa-rózsa bokor alá.