Mesemalom

Gusztávó aggodalmasan nyújtogatta kecses, élénkzöld nyakát. Hápogását szorgalmasan visszhangozta a patak hídja. - Petya, merre vagy? – kiáltotta bele a hűvös, hajnali levegőbe.

Zsófi kétségbeesetten keringett körbe-körbe a konyhában. - Tudom, hogy ide esett! – magyarázta. – Hallottam, ahogy pattant! - Nem veszek új gyűrűt! – szólt mogorván Zsófi mamája. – Azt ígérted, hogy vigyázni fogsz rá, és most tessék, újra eltűnt!

- Ó, a csudába… – morgott a manó az orra alatt, és lehuppant a krumplis kosár tetejére.

A gomb fekete szeme riadtan pislogott vissza Petya manóra. Tényleg virágot formáz, gondolta Petya, és kedvtelve nézegette a tenyerére helyezett, csinos kis tárgyat. Most már értem, miért állt a listámon, hogy „virágfejű gomb

Gombi mélyet sóhajtott, és belekezdett a történetébe. - Én díszítettem Piroska ünneplő ruháját, a világoskéket. Pörgős volt a szoknyarésze, a felsőn apró, piros gombok ültek. Én a főhelyet kaptam, így közelről láttam minden ünnepet

Petya csendesen baktatott az üres utcákon, fázósan fogta össze nyaka előtt kezeslábasa gallérját. Vajon hol lehet a sálam, töprengett magában, olyan hidegek még a kora tavaszi hajnalok.

Ábrahám mélyet sóhajtott. - Hildácska nagyon jó gazdám volt. Igazán jó. Rettenetes sorsom volt, mielőtt hozzá kerültem!

Minden rendben van, minden a tervek szerint halad, gondolta Petya elégedetten. Hildácska elköltheti a zsebpénzét és a virágfejű gomb is visszakerült a kék ruhára. A hős kajtatómanó ennyi munka után igazán megérdemli a pihenést.

A szemüveg mozdulatlanul ült, és bambán bámult maga elé. - Mi az? – kérdezte Petya. – Talán valami baj van? Vaksi mélyet sóhajtott.

Petya besurrant a házba, ahol a szemüveges kisfiú, Matyi lakott. Körülnézett, óvatosan letette Vaksit a gazdája íróasztalára, és kiszaladt az utcára. Sürgősségi szolgálat soron kívül teljesítve, vigyorgott elégedetten, és vidáman kerülgette az iskolából hazafelé siető gyerekek zoknis lába

A kis kesztyű előregörbült. Szeméből záporozni kezdtek a könnyek. - Annyira hiányzik a kis Ottó! Mi lesz most vele? Sokáig tart még ez a hideg tél! Petya a padlóra huppant, és ölébe vonta a piros kesztyűt.

Petya a hátára csapta malaclopóját, és bojtos sapkáját fázósan a fülére húzta. - Hidegek még a hajnalok! – csóválta a fejét. – Hiába, no, az öreg tél már nehezen vánszorog odébb. De hol a csudába lehet a csíkos sálam? – tapogatta meg a hidegtől libabőrössé vált nyakát.

- Tele vagyok! – szólt Margó, és nagyot sóhajtott. - Tessék?! – csodálkozott Petya. - Ahogy mondom. Katica telis-tele írt. Megmutassam?

Petya ennél vacakabbul már nem is érezhette volna magát. Minden ötödik lépésnél tüsszentenie kellett. Jobbnak látta befogni az orrát, amikor a balkesztyűt visszadugta Ottó kabátzsebébe.

Nyusza nagyot sóhajtott, és belekezdett eltűnésének szomorú történetébe. - Norbi sosem vált volna meg tőlem. Soha! Amikor kicsi volt, csak úgy tudott elaludni, ha a fülemet az orrához nyomta. Tudod, az én fülem nagyon finom plüssanyag.

Petya lógó orral botorkált az elhagyatott utcákon. Hátára vetett malaclopójában a szürke plüssnyuszi már elszunyókált. Elaltatta az egyhangú himbálózás. Sosem lesz vége ennek a náthának, bosszankodott magában Petya, sosem.

A könyvecske izgatottan pörgette meg lapjait. - Legyen! Elmesélem, miről írtak az oldalaimon. - A manóba! Biztosan izgalmas olvasmány vagy! – bólogatott Petya, és kifújta bedugult orrát.

Petya fáradtan bandukolt a játszótér mellett kanyargó, széles fasorban. - Engedjenek ki! – kiabált a kalandregény Petya malaclopójában. – Segítség! Elraboltak!

A patak partján izgatottan hápogtak a gácsérok. Gusztávó, aki a rangidős volt közöttük, a csőrével kopogtatott egy piros pöttyökkel díszített sárga dobozkát. Petya akkor ért oda, amikor a doboz kipattant.

Petya nagyot sóhajtott, betette Uzsis Zsuzsit a malaclopóba, és folytatta patakparti sétáját. Liánáék mellett vezetett el az útja. Épp akkor jött rá a tüsszenthetnék, amikor fészek mellé ért.