Mesemalom

Idának

A susogó ligeterdővel szegélyezett holtág tükrét a békalencse világoszöld levelei borították. A vízből kinyúló tuskó tetején Endre, a mocsári teknős szunyókált. Páncélját kíváncsian tapogatták körbe a csintalan napsugarak. Álmában sok-sok kicsi teknőc szaladt mellette a homokparton, és befutottak egyenesen a vízbe.

Hirtelen felriadt. Sárga pöttyös fejét és karmos lábát lassan, óvatosan kinyújtotta a kemény páncél alól.

- Nahát! - kiáltott fel.

Olyan magasra nyújtózkodott, hogy még a divatos, csíkos garbója nyaka is eltűnt.

- Ezek szerint nem volt álom! Mennyi kicsi teknős! És mind a víz felé fut! Ez azt jelenti, hogy itt a tavasz!

Felemelkedett. Úgy érezte, teste kellőképpen felmelegedett, hogy visszatérjen a hűvös vízbe. Úszni indult, hogy valami elemózsia után nézzen. A vízben hirtelen hevesen kapálódzó lábak erdejét pillantotta meg.

- Jaj! Ezek a csacsi kölkök egyenesen beúsztak a halászhálóba. Nem hagyhatom őket a sorsukra... De hogyan segíthetnék?

Kétségbeesetten törte a fejét, de nem jutott eszébe okos dolog. Egyetlen ötlete volt csupán.

- Megvan! Az öreg csuka! Nincs nála bölcsebb az egész holtágban.

Karmos lábával elrugaszkodott a sekély meder aljáról és tempósan úszni kezdett. Gyorsan haladt. Baltazár, a kecskebéka, éppen a vízitök levélen hintázott, amikor Endre kidugta mellette a fejét.

- Brekk! Jaj, nekem!- nyögte. - Éppen ezen a szép, tavaszi napon végzem teknőc-uzsonnaként?!
- Nem bántalak, ne aggódj. Túl nagy falat lennél nekem. Egyébként is, egészen más dologban járok. Az öreg csukát keresem. Nem láttad?

Baltazár megkönnyebbülten ült vissza ruganyos hátsólábára.

- Ah... az egészen más! Szóval te az öreget keresed? Nem, sajnos nem segíthetek. Nem tudom, merre jár, mostanában lefoglal az udvarlás. De mit akarsz tőle?

Endre elmondta, hogy mi történt a kis teknőcökkel.

- Sajnálom szegénykéket. Olyan esetlenek még ilyenkor. Sajnos, én nem tudok segíteni.

Endre udvariasan elbúcsúzott, és továbbúszott. A partszéli nádas mellől hirtelen hangos csobbanást hallott. Amikor odakapta a fejét, látta, hogy a holtág felszínét kavargó vízgyűrűk borítják. A szíve megdobbant. Biztos volt benne, hogy ez csak az öreg lehet. Sebesen odaúszott, és illedelmesen fejet hajtott a csuka előtt. Az öreg jó szívvel meghallgatta, és szomorúan így szólt.

- A hálót az ember teszi be, és ő is veszi ki. Így van ez, mióta a világ a világ. Sajnos, nincs mit tenni...

Endre szomorúan újra nekirugaszkodott a folyónak. Akárcsak egy sötét árnyék, egyszer csak átúszott felette egy domború páncél.

- Nahát! Ida! - kiáltotta. - Ezer teknőclány közül is megismernélek.

Ida szégyenlősen lesütötte a szemét, amikor meglátta a délceg fiút.

- Hát te? Mi járatban errefelé? Rég láttalak ezen a szakaszon.

Endre elmondta, hogy mi történt. Ida figyelmesen és egyre izgatottabban hallgatta.

- Gyere velem! - szólt rá az elképedt teknősfiúra. - Nem vesztegethetjük az időt!

Endre nem ellenkezett, szó nélkül követte. Együtt úsztak el a partszakaszig, ahol a kis teknőcök egyre fáradtabban rúgkapáltak a háló fogságában.

- Elrágjuk a hálót! - vezényelt Ida, és éles csőrkávájával rágni kezdte a háló egyik végét. - Te menj a másik oldalra!

Endre háta mögött jól ismert brekegés hangzott fel.

- Mégis eszembe jutott valami, brekk! Hoztam segítséget! Az egész regiment velem jött!

Ida és Endre ámulva nézett végig a folyami rákok csapatán, akik úgy sorjáztak Baltazár háta mögött, mint egy páncélos hadosztály.

- Ez ám a nekünk való munka! - rikkantotta a menet élén álló, megtermett rák az ollóját csattogtatva. - Gyerünk srácok!

A csapat szorgalmasan dolgozott, és néhány perc múlva az apróságok már újra vidáman lubickoltak. A háló darabokban hullott alá a vízfenékre. Endre Ida mellé úszott. Csendben nézte a holtág legszebb teknőclányát, aki gyengéden terelgette a pöttöm páncélosokat.

- Nagyon boldognak látszol! - suttogta.

Ida szemében fény lobbant.

- Hogyne lennék boldog. Hiszen újra szabadok a gyermekeim!