Mesemalom

A lándzsáslevelű, karcsú fűszálak dideregtek a mezőn. Nem elég a kétnapos esőzés, most még ez is. A föld alól olyan nyomás nehezedett rájuk, hogy az összekapaszkodott gyökerek eleresztették egymást, és utat nyitottak az ismeretlen erőnek.

Tinda, a mezei pacsirta, éppen derűsen nézelődött, amikor a mélyedésbe épített, és fűszálakkal gondosan kibélelt fészek oldala megmozdult. Nagyon megijedt. Hirtelen odébb reppent. Búbját a magasba tornyozta, és dobogó szívvel leste támadóját.

Hangosan trillázni kezdett, csőrét kitátotta, ahogy csak bírta. Hátha Verbók, a párja, vagy cseperedő fiókái meghallják hívó hangját. De ők már messze jártak. Még napkeltekor elindultak, hogy a tarlókon összegyűjtsék az utolsó magokat.

A fészek oldalában egy fehér gömb jelent meg. Tinda úgy meglepődött, hogy még a trillázást is abbahagyta.

- Mi lehet ez? Nem láttam még ilyen ragadozót. Lehet, hogy nem is az? Hiszen alig mozog... nem is mozog, hanem...

Tinda csőre tátva maradt.

- ....hanem hízik! Nahát!

A kismadár összeszedte a bátorságát és hosszú lábaival visszakapaszkodott a fészek peremére.

- Ne haragudjon, kedves idegen. Khmm... Megmondaná, hogy kit tisztelhetek önben?
- Dönci vagyok. Óriáspöfeteg! - hangzott a válasz.
- Á! Szóval úgy...

Tinda törte a fejét, de hiába. Soha nem hallott még óriáspöfetegről. Ilyesmiről még Verbók sem mesélt neki, pedig amikor szárnyát verdesve Tinda után járt a mező szélén, rengeteg érdekes történettel kápráztatta el a fiatal pacsirtalányt. Tinda még most is elpirult, ha Verbók édes nászi énekére gondolt.

- Óriáspöfeteg? Hát az meg mi fán terem? Milyen állat?

A pöfeteg időközben még nagyobbra hízott a verőfényes napsütésben. Mély hangon nevetni kezdett.

- Haha! Még hogy állat! Nem vagyok én állat!

Tinda elképedt.

- Mi?! Hogy te növény lennél?
- Nem! Kikérem magamnak! Nem hallottál még gombákról?

A kismadár megmérgesedett.
- De, igen! Találkoztam már nem is eggyel, de azok igazi úriemberek voltak! Ha szépen énekeltem, akkor meglengették a kalapjukat. De te?! Hol a kalapod?

Dönci még fehérebb és még gömbölyűbb lett a dühtől.

- Ne gúnyolódj velem, kismadár! Különben is, nem a városban lenne a helyed ezzel a barna gúnyával? Úgy nézel ki, mint a verebek. Ha nem lenne a fejeden az a kontyocska, hát biztosan annak nézlek.

Tinda felreppent a közeli csipkebokorra, és újra trillázni kezdett. Hangja olyan szépen és tisztán csengett, hogy még a mező szélén portyázó bogarak is megültek egy pillanatra, hogy a pacsirta énekét hallgassák.

- Hallod-e! Ahogy én énekelek, az szerinted verébcsiripelés?!

Azzal fogta magát, és faképnél hagyta a pöfeteget. Már a levegőből kivehető volt a fészke mellett dudorodó, hószínű gomba. Tinda magában dohogott.

- Ilyen pökhendi szerzetet ki látott már?! Az lesz a legjobb, ha a többiek után megyek. Verbók el sem hiszi majd, hogy ennyire modortalan alakok is élnek itt a mezőn!

Dönci egyedül maradt. Úgy érezte, hogy szétveti az energia. Egyre csak duzzadt, és nőtt. Kazimír, a foltos hátú, fürge gyík arra járt éppen. Mereven bámulta az óriási fehér gömböt.

- Nahát! - kiáltott fel. - Láttam én már errefelé sok pöfeteget, de ekkorát, mint te, még soha!
- Ezt bóknak veszem! -válaszolt Dönci, és az elégedettségtől még nagyobbra hízott. - Igazán művelt állat lehetsz, hogy ismered az én különleges fajtámat.

Kazimír felnevetett.
- Még hogy a te fajtád különleges! Ne kacagtass! Ha-ha-ha!

Döncit puffasztotta a méreg.

- Mi?! Hogy gúnyolódsz rajtam?! Kússzál arrébb barátom, mert menten szétdurranok a dühtől.
- No, csak vigyázz magadra, ha így folytatod, a végén még tényleg kidurransz! - mondta Kazimír és legyintett a farkával, mielőtt fürgén továbbszaladt.

Dönci újra egyedül állt a mezőn. Elégedetten dörzsölgette hatalmas pocakját. Nagyobbra nőtt, mint a legnagyobb lapulevél. Magasabb volt, mint a rét legdaliásabb pázsitfüve.

Eduárd, a rétiszöcske éppen arra kószált. Ámulva szemlélte a hatalmas, fehér gömböt. Nem sokat tétovázott, felpattant a pöfeteg tetejére, és szárnytöveit összedörzsölve hangosan ciripelni kezdett.

Dönci megrázkódott.

- Hajajj! Csiklandozol engem, te ugróművész! Azonnal hagyd abba, vagy menten szétrepedek.
- Ó, bocsánat! -szabadkozott Eduárd. - Nem gondoltam volna, hogy egy nagyra nőtt hangyatojás ennyire érzékeny.
- Szállj le rólam, te háládatlan! - kiabált Dönci.

Úgy érezte, hogy a düh felső burkát megrepeszti, bársonyosan fehér bőrét megfonnyasztja. Eduárd már a rét túlsó felében szédítette a szöcskelányokat, amikor Dönci még mindig magában berzenkedett.

Tinda, Verbók és a kicsinyek teli beggyel tértek haza. Tinda kétségbeesetten a fészket kereste, de sehol sem találta. Azon a helyen, ahol a fészek állt, most egy barnásfehér óriásgolyó állt.

- Ő az!- kiáltotta Tinda. - Elvette a fészkünket!

Verbók nekirugaszkodott a levegőben, és amilyen gyorsan csak bírt, nekirepült a pöfetegnek. Éles csőrét egyenesen belevágta a gombába.

Barna por szállt fel a levegőbe, és a pöfeteg bőre, mint egy kidurrant luftballon, szétterült a füvön.
Tinda leszállt, és csőrével arrébb húzta. Alatta érintetlenül hevert a puha, családi fészek.

Tinda elsírta magát.

- Mit tettünk! Nem is bántotta a fészket...

Verbók Tinda mellé repült.
- Ugyan drágaságom. Egy pillanatra se szomorkodj!

Tinda barna foltos szárnyával könnybe lábadt szemét törölgette.
- Ha nem én durrantom ki, hát akkor valaki más, vagy éppen kidurran magától, amilyen pöffeszkedő fajta. Láttad azt a szálló port? - kérdezte Verbók.

A pacsirtamama bólintott.

- Éppen olyan az neki, mint nekünk ez a drága kis fészekalj. Azok az ő gyerekei. Most továbbrepülnek a széllel, s meglásd a következő eső után a rét teli lesz óriáspöfeteggel.

Tinda megkönnyebbülten bújt Verbókhoz. „Milyen okos az én uram!" - gondolta, és büszkén szárnya alá vonta lassan elcsendesedő fiókáit.