Mesemalom

Piribella, az erdei tündér, sosem fogyott ki a munkából. Késő este tért haza a hajlós fűz vékony ágaiból font vesszőkunyhójába, lerogyott a vetett ágyra, aranybarna haja szétterült a virágtakarón, zöld szemét lehunyta és álmodozott. Közeledett a nagy nap, és neki folyton az járt az eszében, hogy ha őt választják a hercegi bál szépének, a fáradságos, erdei munkát felcserélheti a fényűző, palotai életre. Doren, az aranyhajú tündérherceg oldalán ülne a márványtrónuson, selyemcipős lábát lógatná, és naphosszat csak az üdítő nektárt iszogatná...

Utolsó erejével felkelt az ágyból, és végigsimította báli ruháit. Ugyan melyiket vegye fel a nagy alkalomra? A sárgát? A kéket? Vagy inkább a sötétvöröset? Egyedül abban volt biztos, hogy nyakát egyetlen kincse, a nagymamától örökölt, fehér gyöngysor díszíti majd.

Másnap már korán reggel hangos énekléssel ébresztették a pacsirták. A sebesült őzmamához hívták. Egy robogó autó ütött el, amikor átszaladt az erdő mellett kacskaringózó, keskeny országúton. Piribella odasietett, a törött lábat körbetekerte erős tündérgyolccsal, amitől a csont egyetlen nap alatt összeforr. Napnyugtáig vigyázott a rakoncátlan őzgidákra

Este, amikor belépett a kunyhóba, egyenesen a szekrényhez szaladt. Ó, jaj! A sárga estélyi! Ormótlan lyukak éktelenkedtek az alján, derékrészen, még a puffos ujjon is. Keservesen siratta a ruhát, csak akkor nyugodott meg, amikor arra gondolt, hogy így könnyebb lesz kiválasztania, melyiket vegye fel a bálba.

Másnap már hajnalban elindult ellenőrző körútjára. Úgy döntött, ellátogat az erdő legeldugottabb szegletébe, ahol valaha emberek éltek, de mára a házak leomlottak, a falak maradványait benőtte a repkény, és ifjonc bokrok gyökerei feszítették szét a nedvességtől elvetemedett padlódeszkákat. Csupán egyetlen épület dacolt a természettel. A kőből épült, zömök templom, melynek tornyában egy fiatal bagoly vert tanyát. Legalábbis ezt állították a vércsék, akik azért keresték fel Piribellát, hogy megkérjék, űzze el az erdőből a betolakodót.

Felrepült a templomtoronyba. Szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, orra megtelt az öreg fenyőgerendák illatával. A sarokban egy bagoly kucorgott. Szeme és horgas csőre körül a fehér tollak szívalakot formáztak.
 - Piribella vagyok, a Medvehagymás Erdő tündére. Azért jöttem, mert a vércsék panaszkodnak rád. Azt mondják, elfoglaltad a területüket.

A bagoly tágra nyitotta ijedt-fekete szemét.
 - Mit akarsz tenni, tündérke? Talán elzavarsz innen? Buglyónak hívnak. Hosszú út áll mögöttem. Nemrég lerombolták a házat, aminek padlásán a testvéreimmel éltünk. Azért keltünk útra, hogy új otthont keressünk. Kérlek, nyugtasd meg a vércséket! Nem fogom elorozni senki vadászterületét!

A madár pöttyös tollazata élénken rajzolódott ki a döngölt padló szürkeségéből. Piribella arcára gödröcskét formált a mosoly, ahogy a megszeppent baglyot nézte.
 - Hát... ami igaz, az igaz! Nem úgy nézel ki, mint egy fékevesztett fenevad... Mondd, hol vannak a testvéreid?

Buglyó egyik gatyás lábáról a másikra állt, majd hirtelen mozdulattal elfordította a fejét.
 - Nem tudom... Sajnos, útközben elveszítettük egymást.
 - Szegénykém! Tudod, mi szolgálatos tündérek is egyedül dolgozunk... De lehet, hogy én már nem sokáig leszek erdei tündér! Hamarosan elmegyek a tündérbálba, és ha engem választ a herceg, sutba dobom a munkát.
 - Nahát! Milyen csodás lehet egy igazi tündérbál!
 - Igen, biztosan. Még én sem voltam. Megyek, megnézem a ruháimat. Már csak egy nap van hátra a bálig.

Piribella búcsút intett, és szivárványszín szárnyán a levegőbe emelkedett. Útközben odarepült hozzá a kétségbeesett szajkóasszony, akinek az egyik tojása kipottyant a fészekből. Arra kérte Piribellát, segítsen megkeresni. Már a csillagos égbolt ragyogott, amikor a tündér az egyik fűcsomó közt megpillantotta a tojást. Gyengéden felemelte, és visszatette a fészekbe. Csak ezután jutott haza.

Buglyó kiterjesztett szárnyakkal vitorlázott az erdő felett, amikor egy kiáltás verte fel a csendet. Nyomban utána valaki felzokogott. A hangok a fűzfakunyhó irányából jöttek. Buglyó sietve odarepült, és bekukucskált a kalyibába. Az erdei tündér fejét a tenyerébe temetve keservesen sírt.

 - Mi a baj, Piribella?! - kérdezte Buglyó, és betotyogott a tündérlakba.
 - Ez rettenetes! Egy titokzatos rém a vesztemre tör. Három gyönyörű ruhám van. Pontosabban volt... Tegnap a sárgát, ma a kéket tette tönkre. Ha a sötétvörössel is ez történik, nem mehetek holnap a bálba.

A kövér könnycseppek úgy csillogtak Piribella fehér szoknyája körül a puha mohaszőnyegen, mint az üveggyöngyök.

 - Te csak aludj, szép tündérlány, majd én felvigyázok! - nyugtatta Buglyó. - Úgysem alszom ilyenkor. Nem szokásom.

Buglyó éberen őrködött, de a ruhaszaggató aznap éjjel már nem járt arra.

Reggel Piribella sápadtan elbúcsúzott Buglyótól, és elindult, hogy rendet tegyen az erdőben. Talán ma utoljára... Levette a kötést őzmama gyógyult lábáról, és megsimogatta a pöttyös gidákat. Körberepülte az öreg tölgyfát, a kötényét makkal szedte teli, és ledobálta a csíkos vadmalacoknak. Máskor játszott is velük, de ma valahogy nem volt kedve. A szívébe ismeretlen szomorúság lopódzott.

 - Szervusz, erdő, szervusztok, kedveseim! Talán soha többé nem látlak benneteket! - suttogta.

Már alkonyodott, amikor eszébe jutott a titokzatos rém. Rohant hazafelé, ahogy csak a lába bírta. Amikor széthúzta a kunyhó bejáratánál a fűzfa ágakat, egy óriási, riadt szempár bámult vissza rá.

 - Buglyó?! Te vagy az? Te jó ég! Nagyon megijesztettél!
 - Bocsánat, nem akartam! Nem vettem észre, hogy jössz. A költözést felügyelem.

Piribella szeme kikerekedett, és hangosan felsikított. A fiókokból, a nagymama kofferéből, de még az ágy mögül is egerek másztak elő, és cincogva keresték a menekülő utat.

 - A lakótársaid úgy döntöttek, hogy elköltöznek! - nevetett Buglyó. - Ők nem szenvedhetik a baglyokat, mi viszont annál jobban szeretjük őket - hu-hu-hu - elkapni!

Az utolsó egér is eliszkolt a kunyhóból. Lassan minden elcsendesedett.

 - Ők rágták meg a báli ruhámat, ugye? Jobban kellett volna figyelnem! A nagymama megmondta, hogy vigyázzak az egerekkel...
 - Szerencsére a sötétvörösben nem tudtak kárt tenni. Nézd csak meg!

Úgy volt, ahogy a bagoly mondta. A ruha vékony selyme pompás redőkben hullott alá. Piribella gondosan felöltözött, és nyakába illesztette a fehér gyöngysort is. Búcsúzóul megsimogatta Buglyó tollruháját.

 - Mennem kell!
 - Hu-hú, de jól nézel ki! Járj szerencsével, Piribella!
A tündérlány kipirult arccal lépett ki a kunyhóból.

 - Piribella!
 - Igen, Buglyó?

Te vagy a legszebb! A tündérherceg egész biztosan téged választ.

Buglyónak igaza volt. A tündérek ámulattal nézték a vörös ruhát, és viselőjét, a ragyogó szépségű, erdei tündért, aki most először jött el közéjük. Mindenki róla suttogott, és Doren, a herceg, kizárólag vele táncolt.

A kis bagolynak aznap nem volt kedve a vadászathoz. Egész éjjel egyhangúan körözött az erdő felett. Végül visszarepült az öreg templom tornyába, és hunyorogva nézte a hajnal derengő világosát. Egyszerre csak észrevette, hogy egy ismerős alak egyenesen a templomtorony felé repül. Nagyot ugrott örömében.

 - Piribella! Hát visszajöttél?
 - Igazad volt, Buglyó! Doren engem kért feleségül - kiabált felhevülten a tündér.

Buglyó nem szólt semmit. A fejét oldalra fordította, és mereven nézte a torony kőfalát.

 - De én nemet mondtam! Már akkor hiányzott az erdő, amikor útnak indultam. Alig vártam, hogy véget érjen a mulatság. Különben is! Mit csinálnék én egy márványszigetre épült, unalmas tündérpalotában. Vigyázzak Doren selyemszőrű macskájára? Azt már nem! Nekem itt a helyem, köztetek!

Piribella levette a fehér gyöngysort, és a bagoly nyakába akasztotta.

 - Ez a tied! Báli ajándék az erdei tündérek legvitézebb oltalmazójának, a gyöngybagolynak!