Mesemalom

Az óriási ajtó nyikorogva-csikorogva kitárult. A lányok Konrád háta mögül kukucskáltak előre. Legnagyobb megdöbbenésükre egy kellemes lakószobában találták magukat. Elragadó volt a látvány.

- Ez gyönyörű! - suttogta Lilla.

Minden apró részlet kifinomult ízlésről árulkodott. A burgundi vörös kárpittal bevont, lustálkodásra csábító heverő, a gazdagon faragott, kényelmes fotel, a falakat borító, élénk színű kárpitok. Egy kecses, ívelt lábú asztalkán kínai váza állt, telis tele illatos virággal. Az üveges vitrinben bőrkötéses könyvek sorakoztak.

- Én ezt nem értem! - szólalt meg Dóri. - Itt valakinek laknia kell. Különben hogy lennének itt friss virágok?

Konrád a szoba túloldalán lévő ajtóra mutatott. A lányok hirtelen újra összebújtak. Lilla összeszedte a bátorságát és elszántan az ajtó elé lépett.

- Akinek ilyen szép szobája van, az nem lehet gonosz! Gyerünk, nézzük meg, hogy ki lakik itt!

Azzal kopogtatás nélkül, határozottan benyitott az újabb ajtón. Egy tágas, üvegezett terasz tárult eléjük. A terrakotta járólapon egy nyikorgó hintaszék himbálózott, benne fekete bundás kandúr szendergett. Az üvegen túl csodálatos kert látványa nyűgözte le a tekinteteket. Mintha minden növény egyszerre borult volna virágba. A gyerekek tátott szájjal bámultak körbe.

Egyszer csak egy kellemes, női hang szólalt meg a terasz külső ajtaja mögül.

- Ébresztő, Kuala Lump Úr! Vendégeink jöttek.

A macska bágyadtan felnyitotta az egyik, majd a másik szemét. Éjszakai kalandjai után nem találta különösebben izgalmasnak a kisdiákok érkezését. Szemhéja néhány pislantás után lassan újra lecsukódott, és kellemesen visszaszundított.

A hanghoz tartozó személy előlépett. A hölgy ezüsttálcát tartott hosszú, kecses ujjaival, rajta metszett kristálypoharakban négy forró csokoládé gőzölgött.

Úgy szólította meg őket, mintha már ezer esztendeje ismernék egymást.

- Szervusztok! Főztem egy kis csokikrémet. Remélem, szeretitek!

Felsóhajtott.

- Ó, jaj! Olyan udvariatlan vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam!

Azzal letette a tálcát a kovácsoltvas asztalkára és mosolyogva kezet nyújtott.

- Milda vagyok!

- Ööö.. Dóri, Kovács Dóri.

- Örvendek - válaszolta apró pukedli kíséretében a házigazda.

Milda sorban kezet rázott többi vendégével is. Minden kézfogásnál örvendett és pukedlizett.

A gyerekek továbbra is tátott szájjal bámultak hol a gazdaasszonyra, hol az orrukat kellemesen ingerlő csokoládéitalra.

Milda így szólt:

- Kérlek, foglaljatok helyet, és fogyasszátok el az italt! Ki fog hűlni!

A megszeppent gyerekek kihúzták a kovácsoltvas asztalka melletti székeket. Leültek és illedelmesen hozzákezdtek a kóstolgatáshoz.

- Ez mennyei! - kiáltott fel Dóri, és ha a csokoládé hőmérséklete nem akadályozta volna meg benne, valószínűleg egyszerre felhajtja az egészet.

Konrád tetőtől talpig végigmérte a házigazdát. Mildának a derekát söpörte az égő vörös, göndör haj, amiből két oldalsó tincset hátrahúzott, és egy fehér rózsával tűzött össze. A hajzuhatag úgy keretezte élénk-szép arcát, mint egy szabályos, színházi függöny. Szeme smaragdzölden villant. Telt élénkvörös ajka mosolyra húzódott. Karcsú, talpig érő, ódivatú ruhát viselt, nyakát vékony aranyláncon függő, mandulányi ékkő díszítette.

Milda a macskát az ölébe vette, és leült a hintaszékbe.

- Annyira örülök, hogy meglátogattatok!

Lilla válaszolt.

- Igazán köszönjük, hogy megvendégelsz bennünket, Milda. De az az igazság, hogy nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy te itt laksz. Csak a kíváncsiság vezetett minket a rozsdás ajtóhoz.

- Ó, igen, tudom én azt - válaszolt Milda. - Hidd el, ennél többre nincs is szükség!

A gyerekek egymásra néztek. Mindegyikük szemében ugyanaz a kérdés tükröződött.