Mesemalom

- Azt szeretnétek tudni, hogy ki vagyok én?

A gyerekek bólogattak.

- Miért is kertelnék? Elmondom. Boszorkány vagyok!

A lányok döbbenten, tágra nyílt pupillával nézték a ház vörös hajú lakóját. Fejükben megelevenednek a boszorkányos rémmesék, a seprűk, a mérgezett almák...

Milda toppantása törte meg a csendet.

- Ugyan már! Nem kell tőlem félni! Nem eszem gyerekeket és a csokoládéba sem kevertem mérget!

Konrád kételkedett. Ő régóta tudta, hogy tündérek, manók, ördögök és boszorkányok már pedig nincsenek. Összeszedte a bátorságát és így szólt.

- Elnézést kérek, de én ezt nem hiszem el! Biztos forrásból tudom, hogy boszorkányok nem léteznek.

Milda szúrós tekintettel nézett Konrádra, de a szemében mégis huncut mosoly bujkált.

- Aha! Szóval nem léteznek?!

A lányok egymás szavába vágva kiabáltak.

- Igen!
- Nincsenek!
- Én is úgy tudom, hogy boszorkányok csak a mesékben léteznek!

Milda sokkal hangosabban ismételte meg a kérdést.

- Szóval nincsenek?!

Hirtelen felugrott, és rámutatott a virágos vázára. Abban a szempillantásban a váza apró cserépdarabokra hullott szét. A beállt csendben a víz vékony sugárban csordogált le a süppedős fehér szőnyegre, és a vágott virágok szabálytalan körben, szomorúan terültek szét a kisasztalon.

- Na, még mindig azt gondoljátok, hogy nincsenek?

Fruzsi megszeppenten állt.

- Neeem! Ne haragudj! Nem akartunk megbántani, de mi így tanultuk.

Milda visszaült a hintaszékbe. Kezét az ölébe ejtette. Hangja megtörten csengett.

- Tudom, hogy ezt tanítják nektek, és azt is tudom, hogy már senki sem hisz a csodákban. Elmesélek nektek valamit!

Milda kiment, és magának is hozott egy csokoládét. Letelepedett a gyerekek közé, és eltűnődve kavargatni kezdte a sűrű italt. Sóhajtva belekezdett a történetbe.

- Tudjátok, valaha rengetegen voltunk itt. Minden faluban, nagyobb erdőségben lakott boszorkány, de a királyi udvarok közelében, és a városokban is éltek. Volt közöttünk mindenféle. Olyan, aki ostoba átkokat szórt, ha megharagították, de olyan is, aki az elsők között segített a bajba jutottakon.

A gyerekek kíváncsian hallgattak.

- Telt-múlt az idő, jöttek-mentek az évszázadok, és a boszorkák egyszerre csak azon kapták magukat, hogy az emberek nem törődnek velük. Munkájuk is egyre kevesebb lett. A kotyvalékok előállításában orrhosszal vezettek a patikusok.

Kuala Lump Úr hirtelen felnyávogott, és a gazdája ölébe ugrott. Milda megsimogatta a macska fekete, fényes szőrét és folytatta.

- A boszorkány nagytanács minden századik esztendőben összehívja a gyűlést, ahova valamennyi boszorkány összesereglik. Az utolsó gyűlés éjfélkor kezdődött a Fekete Erdőben, s mint minden alkalommal, most is Szálivész, a rangidős boszorkány nyitotta meg.

Fruzsi kíváncsian közbevágott.

- Te is ott voltál?

- Hát persze, kicsim! Szóval, Szálivész most is, mint rendesen alágyújtott a nagy üstnek, amiben az ünnepi kígyó-béka leves főtt, és utána beszédet mondott.

Milda a szoba sarkában álló zsámoly tetejére ugrott és recsegős hangon szónokolni kezdett.

- „Boszorkánytársaim! Szomorúan állnak a dolgok! Cáfoljatok meg, ha tudtok, de én azt tapasztalom, hogy a földön már senki nem féli a boszorkányokat. Ha egy gyereket banyával ijesztgetnek, meg se rezdül. A nádfedeles és mézeskalács kunyhócskáinkat a területrendezésekkor lebontották. Nem élhetünk a vadonban sem, a fakivágás olyan mértéket öltött, hogy hamarosan keresve sem találunk sűrű, setét erdőket. Többségünk lakótelepi egyszoba-konyhás lakásban húzza meg magát. A földlakók mára levegőnek néznek minket. Azt hiszik, hogy mindent tudnak a világról."

Milda felemelte a mutatóujját, úgy folytatta Szálivész híres beszédét.

- Boszorkányok! Eljött az idő a költözésre! Kérlek benneteket, hogy szavazzunk! Emelje fel a seprűjét, aki azt szeretné, hogy továbbálljunk.

Egyszerre száz és száz cirokseprű emelkedett a magasba. Szálivész azt is megkérdezte, hogy ki szavaz a maradás mellett. Egyetlen egy seprű emelkedett bátortalanul a magasba.

- A tiéd... - vágta rá Lilla.

- Igen, én voltam az egyetlen, aki maradni akart.

Milda újra belebújt a boszorkányvezér bőrébe és folytatta a híres beszédet.

- „A boszorkánytörvény alapján nem kényszeríthetlek arra, hogy velünk gyere a következő bolygóra. Szabadon dönthetsz.. Mi holnap továbbrepülünk a Csintorára. Ha egyszer utánunk akarsz jönni, a Fekete Erdő legöregebb fájának odvában találod meg a csillagközi térképet. Bízzunk benne, hogy nem vágják ki ..."

Milda leszállt a zsámolyról, és visszatelepedett a hintaszékbe.

- Kétségbe voltam esve, de úgy éreztem, hogy maradnom kell. Lehetetlen, gondoltam, hogy többé nincs itt szükség többé a boszorkányokra. Elkészítettem az ősi, négy lakatos ajtót. A hagyományok szerint a lakatok segítségével igazi társakra lelhetek. Rajtatok kívül senki nem nyitott be hozzám, sőt, észre sem vették a lezárt ajtót...

- Konrád az apukája barkácskészletével nyitotta ki az ajtót! - magyarázta Lilla.

- Igen... - suttogta Konrád. - Illetve mégsem. Már Fruzsinak is mondani akartam, de nem hagyott szóhoz jutni! Igazság szerint egyetlen érintésre kinyíltak a lakatok...