Mesemalom

Szép, napsütéses, nyári reggel volt. Hanka álmosan kóválygott a lakásban.

„Szombat van!" - gondolta. Hirtelen nagyon elszomorodott. Eszébe jutott, hogy régebben a nagymama kockás konyharuhával leterített piknikkosara minden szombat reggel feltűnt a lakásban. Ez soha többet nem lesz így. Hanka tudta, hogy a nagymama többé nem jöhet el.

Hanka azóta nem találta a helyét. Régen alig várta a hétvégét, most meg ki nem állhatta.

- Kislányom! Már megint az orrodat lógatod! Gyönyörű idő van odakinn, miért nem mész ki a kertbe? Játssz a testvéreiddel egy kicsit!

Hanka a megszokott választ adta.

- Nincs kedvem...

Hirtelen átvillant a fején egy gondolat. „A térkép! Nagymama ajándéka!" - gondolta izgatottan.

- Mami, ha nem bánnád, elmennék arra a helyre, ahol tavaly ilyenkor a nagymamával kirándultunk. Csak egy buszra kell felszállni, és csak néhány megálló. Ebédre itthon leszek!

A mama kócos hajjal felnézett a számítógép monitorja mögül. Szemüvegét orra végére tolta.

- A nagymama biztosan nem örülne, ha lógó orral látna téged. Menj, persze, menj csak, de igyekezz haza. Remélem, felvidít a kirándulás. Melyik pajtásoddal mégy?
- Ööö... hát Esztivel - válaszolta Hanka bizonytalanul.

Arra gondolt, hogy a mama egyedül biztosan nem engedné el, és most muszáj elmennie. Ha úgy nézzük, tulajdonképpen nem megy egyedül. A nagymama vele tart. Hiszen ő küldte valaha arra e helyre...
Hanka felkapta a hátizsákot. Óvatosan az első zsebébe cipzárazta a féltve őrzött térképet, hátulra meg sajtos szendvicset, és egy üveg vizet pakolt, és már a bejárati ajtóból kiabált vissza.

- Szia mama! Igyekszem haza!

A sárga busz ismerős környéken kanyargott. Hanka az ablak mellett ült, fitos, szeplős orrát az üvegnek nyomva figyelte a házakat az út mentén. A busz már a határban járt, az aranyló búzamezők között.

Hanka emlékezett rá, hogy amikor a nagymamával jöttek, melyik megállónál szálltak le. Egy hűvös vizű, gyors sodrású pataknál jártak azon a szombat délutánon. Az ikreket is vitték. A patak rajta volt a térképen, amit a nagymama rajzolt, ezt már számtalanszor megnézte. De a nagyi által bejelölt út egészen máshova vezetett, mint ahol valaha együtt kirándultak...

Hanka az utolsó pillanatban ugrott fel az ülésből, hogy a leszállást jelző gombot megnyomja. Rajta kívül senki nem akart leszállni itt, a város határában.
Elindult. Piros szoknyája úgy libegett a nyári szélben, mint a pipacsok finom pártalevele. Sietősen követte az ösvényt, amit a térkép mutatott. A földút végén, a búzamező szélében egy épület állt. A csipkebogyó bokrok úgy körülfogták, hogy egy teremtett lélek sem férhetett közel hozzá.
Egy aprócska háromszöget fedezett fel a bokrok alján, egy lyukat, ahol talán egy róka jár ki és be. Úgy gondolta, ha picikét bővíti a nyílást, ő is befér rajta. Megpróbált áthatolni a szúrós ágakon. Apró ujját a tüskék felsértették, de fájdalmát legyőzte heves kíváncsisága. „Oda se neki!"- gondolta.
Végre átjutott a szövevényen, és szeme elé tárult az épület. A fehér falat növények futották be, alig látszott ki valami az öreg romból. „Vajon mi lehetett ez?" - töprengett. Hanka hirtelen nagyon elfáradt, és rátört valami érthetetlen szomorúság. Átölelte az öreg romot, és felzokogott.
Ekkor valaki - nagyon halkan és egészen közelről - megszólalt.
- Ne sírj, kicsi lányka! Inkább menj, és hozz egy marék búzát nekem! Olyan régen nem ettem semmit. Kérlek, önts a garatomra!

Hanka megkövülten állt. Nem akart hinni a fülének. Hozzá beszélt az öreg épület? Ezek szerint ez egy malom? Nem tétovázott azonban sokáig. Kibújt a kiszélesített lyukon, összeszedett egy maréknyi búzaszemet az aranyló mezőn és gyorsan visszamászott.
Körbejárta az épületet, és nagy nehezen talált is egy bejáratot. Átlépte a magas küszöböt. Benn alig látott valamit, szemét a félhomályhoz kellett szoktatnia. A pókhálók között észrevett egy kicsi grádicsot.
Óvatosan felmászott a korhadt, recsegő lépcsőkön, és amikor szeme hozzászokott a homályhoz, meglátta az éhesen tátongó őrlőszájat. Lassan belepergette a búzát. Izzadt ujjairól egyesével szedte le az odatapadt szemeket.
Amikor az utolsó is bekerült, akadozó, zajos roppanásokkal beindult az őrlőmalom. A búza morzsolódásának pattogó hangjába erősödő mormolás vegyült. Azután egy kristálytisztán zengő női hang szólalt meg valahonnan a mélyből, a malom gyomrából. Mesét mondott ez a hang, olyan mesét, hogy aki hallgatta, annak a szíve hevesebben dobogott, és a fantáziája azonnal szárnyra kapott.
A malom Hankának ajándékozta meséjét Aldin fiairól, Híriáról, Arszin királyról és mesék erejéről.