Mesemalom

Cuki, Cuki, Cukikám, egész nap ezt hallgatom. Nem mondom, néha nem árt egy kis kényeztetés. De egy vérbeli kandúrnak, mint amilyen én vagyok, legyen tartása! Tófalvi Macskakandúr. Na, ez már egész másképp hangzik, nem igaz? Mennyivel elegánsabb!

Ez a lakótelep kimondhatatlanul egyhangú, és lehangoló egy előkelő angóra származéknak. Ugye, nektek nem kell elmagyaráznom, hogy egy valódi, hófehér bundás, fajtatiszta török angóra összekeverhetetlen a perzsa cicával? Ha valaki ezt nem tudja, kérlek, eszetekbe ne jusson tovább társalogni vele!

Csak azt tudnám, miért tart egy kutató macskát? Tivadar kedves fiú, igazán kellemes, de a rendszerességről elképzelése sincs. Végignéztem egy tévéműsort, ami a macskatartásról szólt. Úgy tettem, mintha szundítanék, pedig nagyon is figyeltem. Rendszeresség! Ez az aranyszabály. Naponta kétszer, ugyanabban az időpontban.

Közelített a tél. A fáradtságot fakasztó sötétség minden nappal egyre korábban telepedett rá a lakótelepre. Nyári estéken ilyenkor még az utcán sétálgattak az emberek, a szülők elkísérték a gyerekeket a játszótérre, vagy a család kerékpárra szállt, és vidáman kanyarogtak a lakótelep házai között.

Borneó orrát ismeretlen szagok ingerelték, miközben lopva körbekerítette a félelem. Saját szíve gyorsuló dobogását hallgatta. Mirci valaha sok félelmetes történetet mesélt neki az elvadult kóbormacskák titokzatos táborhelyéről.

Borneó alig várta az estéket, hogy mielőbb kisurranhasson az esti portyázásokra új barátaival. Még Tivadarnak is feltűnt macskája izgatottsága, ahogy a fekete antennafarok egyre nagyobb sebességgel cirkál fel és alá a két fal között.

Cuki ezen az estén a megszokottnál hamarabb érkezett a Kotorékdombhoz. Néhány ugrással odafenn termett. Körülnézett. A lakótelep a sötétedést várta. Akár egy rosszul szabályozott égősoron, egyre több ablakban gyúlt világosság: egy a tizediken, egy az ötödiken, egy újabb a földszinten. Addig forgott körbe, míg végül elszédült a világító ablakok játékában.

Tivadar hazafelé baktatott. Agyában egyre a professzorral folytatott beszélgetés járt. A mikrobák és a fák együttélése… Milyen izgalmas téma, gondolta, és felidézte magában tanára csillogó tekintetét, hullámzó ezüst szakállát, elegáns kézmozdulatait, ahogy a munkahelyi ebéd közben az új kutatásról magyarázott

Borneó szaporán szedte a lábát a lakótelep kockaépületei között. A Kotorékdomb felé igyekezett. Rutinosan kerülte ki a pihenőhelyüket keresgélő autókat, és a robogós pizzafutárokat, akik nyomában Gojkó, a lakótelep őshonos kóborkutyája és éhenkórász cimborái rohantak.

Tivadar elgondolkodva húzta végig vékony mutatóujját telefonja sima üvegén. Egyre Borneó járt a fejében. Olyan furcsán viselkedik mostanában, töprengett, vajon mi ütött bele?

Cuki méltóságteljes léptekkel haladt elöl, Borneó némán követte. - Khm… - köhintett a fekete kandúr. – Tudom, megbeszéltük, hogy te vezeted az akciót, de azért kérdezhetek valamit?

Tivadar megérkezett a parkba. Előző nap ide beszélték meg a találkozót Eleonórával, a Blans névre hallgató, eltűnt cica gazdájával.

Cuki és Borneó a következő napon is a Kotorékdomb tetején találkoztak. - Jó estét! – dünnyögte Cuki az orra alatt, amikor a fekete kandúr megjelent.

A parkoló autók egymásnak durcásan hátat fordítva álldogáltak a Kotorékdombot övező, első háztömb mellett. Borneó és Cuki a két sor között osont, nem is sejtve, hogy valaki a nyomukban jár, és fától fáig lopózva követi őket.

Cuki nagyot nyelt. Húzós merev tekintete szinte megbénította a vörös kandúrt, mégis közelebb lépett, hogy szembenézzen a kóbormacskák királyával.

Eleonóra és Tivadar óvatosan közelebb lopóztak a szemetesládákhoz. A közeli tujabokrok rejtekéből csodálkozva figyelték, ahogy Tivadar Borneója és az ismeretlen vörös kandúr egy hosszúszőrű, megtermett kóbor macskával veszekszik.

Amikor Cuki megjelent, Borneó már több mint egy órája várt rá a Kotorékdomb tetején. Éppen nagy levegőt vett a szemrehányáshoz, amikor a vörös kandúr illatozó finomságot pottyantott az orra elé.

Franci néni aggódva méregette a kandúrt. - Mi az, Cukikám? – simogatta meg selymes, vörös bundáját. – Talán beteg vagy?

A nagy papírdobozt még hetekkel ezelőtt dobta le egy öltönyös férfi a Szemét-szigeteki kukák mellé. Kamu összehordott pár rongyot, kihajított pulóvert a környékről, és otthonos melegedőt rendezett be a belsejében.

Franci néni olvadozott a gyönyörűségtől. Mosolyogva idézte fel magában Miss Marple, a híres a nyomozónő törékeny alakját, akit titokban mindig irigyelt a veszélyes kalandok miatt, melyekben szerencséje folytán része lehetett. Franci néni biztos volt benne, hogy ő is kiváló nyomozói logikával rendelkezik.