Mesemalom

Mimit majd szétvetette az izgalom. Jön, mondogatta, talán hogy meggyőzze önmagát, nem álmodik. Fanni eljön idén is, nemhiába várja.

- Apa azt mondta, addig játszhatok itt fenn, míg be nem verem a fejem a kalyiba plafonjába. Nézd, Picasso! Szerencsére nem nőttem még olyan nagyra. Talán egy kicsit kisebb is vagyok, mint a többi kilenc éves.

Picasso csak ült, ült és bámult lefelé. - Elárulod, mit nézel? Látsz valamit? – kérdezte Mimi. A macska orrával a fészer irányába bökött. - Látod, amit én? Ott! Szemben a kötélhágcsóval! Mimi pupillája tágra nyílt. Arra bámult, amerre Picasso mancsa mutatott.

Picasso magabiztosan haladt előre. Jól tudta, hogy a kerti fészer mögött lehet a legegyszerűbben átjutni az üres telekre. A közös kerítés előtt úgy sorakoztak egymás mellett a bokrok, mint a katonák, vigyázzállásban, egyenzöldbe öltözve. De a fészernél a tujasor végét ért, és a kerítés is alacsonyabb volt. Olyan alacsony, hogy még egy kilenc éves kislány is könnyűszerrel átjuthatott rajta.

Picasso előre haladt. Magasra emelt tarka farka hegyesen az ég felé mutatott, mint a karmesteri pálca. Ha mögötte zenekar állt volna, a zenészek biztosan meg sem mertek volna moccanni, arra gondolva, hogy egyetlen pillanat, egy intés, és megkezdődik a nyitány.

A szénakazalt, ahova Mimi huppant, furcsa szerzetek állták körbe. Aprócska manók pislogtak felé izgatottan nagy, távol ülő barna szemeikkel.

Lupi, a manómester törékeny kezét Mimi felé nyújtotta. Hosszú ujjai melegen fonták körbe a kislány párnás tenyerét. - Segítek felállni! – szólt zavartan.

Mimi egy pillanatra megállt Lupi házikója előtt. Megcsodálta a nagyhasú, fehér kunyhót, melyen a homlokzatot sok-sok ablak díszítette, valamennyi tele színes virággal. A piros cserepes tetőt tarka trombitás virágok futották be.

Mimi elgondolkolva üldögélt a huppantó szélén, ahol Lupi még mindig jóízűen húzta a lóbőrt. Annyi minden történt vele. Egy vadidegen ország vadidegen kunyhójában egy vadidegen manó horkol mellette. A másik Picasso bajuszát törölgette

Lupi és Kajtánka ujjongva készülődött. - Viszünk magunkkal ennivalót! Magocskákat. Pempőcskéket! Huhú, megtömjük a zsákot, ugye, Kajtánka? Segítesz?

Lupi közelebb húzódott Mimi füléhez. - Ez egy humbug! Ne hidd el egyetlen szavát se! Folyton lódítanak, meg kiszínezik a történeteket. Kajtánka is közelebb lépett.

Mimi és a két tüsténmanó letelepedett a humbug mellé. Picasso sértődötten leheveredett a fűbe, és behunyta a szemét. - A legizgalmasabb történeteket így szokta végighallgatni! – próbálta mentegetni macskája viselkedését Mimi.

A humbug, mintha meg sem hallotta volna a tüsténmanók gúnyolódó kórusát, csillogó szemmel figyelte a vendégeket. - Most már mennünk kell! – szólalt meg Mimi. – Meg kell keresnem a barikarimat!

Picasso gondosan körbetörleszkedett Mimi lábán. - Meggondoltad? Tényleg el akarsz menni arra a szörnyű helyre? – nyávogta gyengéden. – A barátnőd biztosan nem haragszik meg a barikari miatt. Megmondod neki, hogy ellopták. Nem te tehetsz róla, hát nem igaz?

Kajtánka és Lupi haladtak elöl a kanyargó ösvényen. Néha visszanéztek, nem szorul-e véletlenül segítségre Mimi és a macskája. Vígan szaporázták lépteiket, és közben egy dalocskát dúdoltak.

Mimi elszomorodott. Ez nem lehet igaz, gondolta, eljutott egészen eddig, és most egy elromlott sorompó állja az útját. Picasso olvasott gazdája fejében. Nagy, zöld szemével szomorúan pislogott felé. - Nem kell szomorkodni, kislány! – szólalt meg a határőr. – Megjavítom, vagy ne legyen a furmány a nevem!

A furmány olyan keserűen óbégatott, hogy Kajtánka könnyei azon nyomban eleredtek. - Mi tényleg csak segíteni akartunk! – pityergett.