Mesemalom

A virágzó akácfákkal szegélyezett réten, ott, ahol a zsombékokat sűrűn benövi a zsíros fű, két szürke bundás nyuszi éldegélt. A mező minden lakója ismerte őket, és tudta, hogy Torzsásnak a bal, Morzsásnak a jobb füle konyul le.
Torzsás és Morzsás már kölyökkoruk óta elválaszthatatlan jó pajtások voltak. Együtt jártak lakmározni a közeli répaföldre, együtt gyakorolták a cikk-cakkugrálást és együtt fogócskáztak a mezőn. Csak napnyugtakor köszöntek el egymástól, hogy pihenni térjenek szomszédos vackaikba.
Egy csillagfényes estén azonban Torzsás nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy talán nem evett eleget, ami veszélyes egy fejlődésben lévő, fiatal nyúl számára. Kimászott a lyukból, hogy egészségügyi sétát tegyen a közeli répaföldön. Bekandikált barátja vackába, de látta, hogy Morzsás már édesdeden szundít. Nem volt szíve felébreszteni, így hát kivételesen egyedül indult el.
Torzsás csodálkozva nézte az óriásira dagadt holdat és a ragyogó csillagokat. Gondolatai az égbolt magasáig repítették. Irigykedett, hogy milyen jó dolga van az odafenn élő nyulaknak, akik a kerek golyóbison rágcsálják a sárga füvet, és jókedvükben egyik csillagról a másikra ugrálnak.
Ábrándozásában észre sem vette, hogy már rég nem a répaföld felé tart. Csak akkor kapott észbe, amikor puha talpa szokatlanul kemény talajt érzett. Lába elbizonytalanodott, orrát kellemetlen, szúrós szag bántotta. Hangos robajjal két fényesen ragyogó csillag közelített felé. Felugrott félelmében. Rohant, ahogy bírt, egészen a közeli mezőig. Kis szíve hevesen vert, egész teste reszketett, amikor visszanézett.
Most lepődött csak meg igazán. Az ismerős akácfasor nem a megszokott helyén állt, és az utat - melyen egymást követték a fehér fénycsíkokat táncoltató vasszerkezetek - éppen a másik oldalról látta, mint amikor Morzsással nézték.
- Te jó ég! - kiáltott fel. - Az út túloldalán kötöttem ki! Hogy jutok haza? Szétlapítanak ezek a szerkezetek...
Mindkét füle a földet söpörte, úgy indult neki az ismeretlen mezőnek. Hamarosan talált egy elhagyott nyúlüreget. Befészkelte magát, hogy megpihenjen egy kicsit. Odaát, a saját vackában, esténként a feketeföld édes illatát érezte. Itt az agyag ismeretlen, savanykás szaga csiklandozta az orrát. Olyan fáradt volt, hogy hamarosan mély álomba merült.
Másnap reggel előbújt az üregből. Erős szél borzolta selymes bundáját. Elindult, hogy körülnézzen. Ismeretlen illatokat szimatolt. Megszomjazott, de csak kisebb-nagyobb pocsolyákat lelt. Pedig a túlparton nap mint nap forrásvízzel oltották szomjukat az állatok. Morzsásra gondolt, aki már biztosan ébren van, és most őt keresi.
- Miért búsulsz, te szürkebundás?

Torzsás felkapta a fejét. A hang egészen közelről jött. Egy barnabundás nyuszi lány állt előtte, és érdeklődve méregette.

- Szomorú vagyok, nem tagadom. Tudod, én az út túloldalán lakom. Eltévedtem, véletlenül kötöttem itt ki. Nagyon szeretnék hazajutni!

A nyúllány önérzetesen a magasba emelte hosszú, kecses fülét.
- Miért? Talán nem tetszik nálunk?

Torzsás elgondolkodott.
- De igen, szép minden. Csak tudod... más íze van a fűnek, más illatokat hordoz a szél és a nyuszi-vacok is hűvösebb, mint otthon.

A nyuszi lány töprengett. Szeretett volna segíteni, de csak egyvalami jutott csak az eszébe.
- Keresd meg az öreg vakondot. Ő annyi irányba túr! Talán van egy járata, ami az út túloldalára vezet!
- Köszönöm! - hálálkodott Torzsás. - Remek ötlet! Megyek, megkeresem.

Torzsás az aranyos repce-mező mellett ugrándozott, és kitartóan kereste a vakondtúrásokat. Útitársául szegődtek a tarka szárnyú pillangók.

- Jó napot kívánok! - köszönt be hangosan a legpúposabb földtúrásba. - Vakond urat keresem!

A hangot elnyelte a nyílás. Válasz nem érkezett. Torzsás leült a földcsomó mellé, és kitartóan várt. Erekkel finoman átszőtt, hosszú fülét szelíden simogatta a reggeli napsugár. A meleg elbódította, és hamarosan újra elszundított.

- Ébresztő, nyuszi-koma! - harsant fel a közelében egy érces hang.

Torzsás ijedtében nagyot ugrott. Vakond úr könyökölt ki a túrásból, és fejét csóválta.

- Egy-egy! Te fellármáztál engem, én meg téged. Mondd csak, mi szél fútt erre egy szürke nyulat? A ti fajtátokkal csak az út túloldalán találkoztam eddig.
- Véletlenül keveredtem ide! Nagyon szeretnék hazajutni. Morzsás, a barátom, már biztosan vár. És tudod... itt minden olyan más. Egészen más íze van a fűnek, más illatokat hordoz a szél és a nyuszi-vacok is hűvösebb.

Vakond úr megértően bólogatott.
- És én hogyan segíthetnék?
- Biztosan van olyan járatod, ami átvezet a túloldalra!
- Persze! Még szép! - mondta kissé sértődötten. - Számtalan járatom van, miért éppen ilyen ne volna! Komoly munkámba került, de igazi mélyépítészeti remekművet túrtam az út alatt.
- Megengeded, hogy használjam?

A vakond gondterhelten vakarta meg fekete feje búbját.
- Rendben! Csak abban nem vagyok biztos, hogy beférsz... Tudod mit? Tegyünk egy próbát! - mondta, és rámutatott az egyik vakondtúrásra.

Torzsás összeszedte a bátorságát. Először a mancsait, majd a fejét dugta be a nyílásba. Ennél azonban nem jutott tovább, testét nem tudta bepréselni a szűk lyukba.

- Talán fordítva! - kiáltotta elkeseredetten, és megpróbálta farolva becsavarni magát a járatba.
- Fenékprobléma! - nevetett a vakond. - Nem vagyunk egy súlycsoportban. Sajnálom, barátom!

A vakond hirtelen eltűnt, és csak a legnagyobb földtúrás tetejéről leguruló göröngyök bizonyították, hogy Torzsás nem álmodott. Megtisztogatta a bundáját, és lehuppant egy árnyat adó lapulevél alá. Nagyon elszomorodott. Eszébe jutott Morzsás, és a délutáni, közös kószálások. Fejét megadóan ejtette le mellső lábára.

- Ki látott már szomorú nyulat?! Brekk-brekk! - nevetgélt a kecskebéka. - Még az esti kuruttyolástól is elveszed a kedvem, olyan siralmas az ábrázatod!
- Nem tagadom, kedves béka, nincs jókedvem. Eltévedtem. Tudod, ahol én lakom, az út túloldalán, egészen más íze van a fűnek, más illatokat hordoz a szél és a nyuszi-vacok is barátságosabb. A barátom ott él. Nagyon hiányzik. Mióta az eszemet tudom, ez az első nap nélküle...

A béka értetlenül csóválta a fejét.
- Miért nem mégy haza? A barátod már biztosan vár!
- Hát éppen ez az! Nincs remény! Ha az úton kelek át, kilapítanak a csillagszemű szerkezetek. A földalatti vakond-járatokba nem férek be. Repülni pedig sajnos, nem tudok...
- Brekeke! - nevetgélt a béka széles jókedvében. - Még hogy repülő nyúl! Ez tényleg vicces lenne! Miért nem használod a békaátjárót, te oktondi?

Torzsás felpattant.
- Mi?! Az meg micsoda?
- Átjáró, amin bántódás nélkül átsétálhatsz a túloldalra, te nyúleszű! Nekünk építették! - húzta ki magát a béka, és Torzsást egy betoncsövekből épített, tágas alagúthoz vezette.

Torzsás fürgén futott át az átjárón, és csak egyetlen egyszer fordult hátra, hogy hálásan búcsút intsen az öreg kecskebékának.

Amikor hazaért, látta, hogy barátja az ő ürege előtt fekszik és szomorúan bámul maga elé. Csak akkor vette észre Torzsást, amikor az az orrával finoman megbökte lekonyuló jobb fülét.

A két nyúlpajtás örömében olyan fékevesztett ugrándozásba fogott a mezőn, hogy a legvénebb szitakötők se láttak még ilyet. Végül pihegve letelepedtek a magas fűbe.

- Merre jártál? -kérdezte Morzsás.
- Az út túloldalán. Eltévedtem tegnap éjjel...
- Mesélj, olyan kíváncsi vagyok! Mit láttál arrafelé?
- Minden egészen más. Más íze van a fűnek, más illatokat hordoz a szél és a nyuszi-vacok is hűvösebb. De nem ezért jöttem vissza - mondta, és közelebb húzódott a barátjához.