Mesemalom

Fagyos napok köszöntöttek a kertre. Cirmi nehezen vette rá magát, hogy kisurranjon délutáni sétájára, és még a megszokottnál hamarabb tért vissza a házba. Brrr, rázta meg hidegtől megmerevedett lábacskáit, és letelepedett a kandalló előtti süppedős szőnyegre. Megbűvölten nézte, ahogy a tűz gyermekei vidáman járják pattogós táncukat.

Abban az évben valahogy különösen nagy volt a hideg. Még Lappföldön is zordabb volt az idő, mint ahogy azt a vidék lakói megszokták. Így esett, hogy azon a télen a rendetlen nyulak a szokásosnál is hamarabb kucorodtak be Mikulás Apó házába.

- Apa azt mondta, addig játszhatok itt fenn, míg be nem verem a fejem a kalyiba plafonjába. Nézd, Picasso! Szerencsére nem nőttem még olyan nagyra. Talán egy kicsit kisebb is vagyok, mint a többi kilenc éves.

Mimit majd szétvetette az izgalom. Jön, mondogatta, talán hogy meggyőzze önmagát, nem álmodik. Fanni eljön idén is, nemhiába várja.

Luca cica a kisszoba ablakában ült. Kíváncsian hallgatta a falevelek izgatott zizegését a nyirkos, novemberi éjszakában. Szélúrfi ma alaposan felkavarta a környéket, és még mindig nem csitult le harci kedve, sőt, mintha még dühödtebben támadta volna a szomorú, kopaszodó fákat.

A macska testvérpár a kert végében hevert, az elszáradt falevelek gondosan összegyűjtött kupacain süttették a hasukat. - Áldás a napsütés novemberben! – ásított Laci. – Nagyon élvezem ezt a finom időt! - Én is! Én is! – gömbölyödött sóskiflivé Luca. – Még az undok köd is felszállt!

A tetőről leszánkázott cserép helyén tátongó lyukon át csupán egyetlen, kíváncsi fénynyaláb kandikált be a sötét padlásra.

Eljött az este. A csillagok ma is szorgalmasan dolgoztak, gyorsan pihenni küldték a napot, és aranytól csillogó fekete bársonnyal húzták körbe a sápadt égboltot. A Hold is félretette lustaságát. Előkapta sarlóját, büszkén felemelte, hogy magasan tündököljön az éj fekete tengere felett.

Gusztávó elégedetten totyogott a fészke felé. Túl sokat időztem távol, gondolta, de lesz mit mesélnem Liánának. El sem kell mozdulnia a fiókák mellől, a hírek házhoz mennek. És még egy ilyen történetet! Szegény Petya! Az a szemérmetlen szarka!

Petya elégedetten megsimította a nyaka köré bújó csíkos sálat. Elgondolkodva vakargatni kezdte a füle tövét, mintha valami nyugtalanítaná. Zsebéből előhúzta a gyűrött listát. - Lássuk csak, lássuk! Megkerült a sálam!

A mókus izgatottan körbeszaglászott. - Hoztál valamit vacsorára? A mogyoró sajnos, már elfogyott.

Petya megkönnyebbülten baktatott hazafelé. Hátán végre üresen himbálózott a malaclopó. - Hapszi! – tüsszentett hangosan kunyhója küszöbén. A manót Gusztávó szigorú tekintete kísérte

A tavaszköszöntő virágok rég elhervadtak Klotild néni virágoskertjében, már csak zöld leveleik élvezték a nyári nap bizsergető melegét. A bazsarózsa nemrég még rózsaszínben pompázó, száraz kontya barnán bólogatott, amikor Szélúrfi elsuhant felette.

Petya nagyot sóhajtott, betette Uzsis Zsuzsit a malaclopóba, és folytatta patakparti sétáját. Liánáék mellett vezetett el az útja. Épp akkor jött rá a tüsszenthetnék, amikor fészek mellé ért.

A patak partján izgatottan hápogtak a gácsérok. Gusztávó, aki a rangidős volt közöttük, a csőrével kopogtatott egy piros pöttyökkel díszített sárga dobozkát. Petya akkor ért oda, amikor a doboz kipattant.

Petya fáradtan bandukolt a játszótér mellett kanyargó, széles fasorban. - Engedjenek ki! – kiabált a kalandregény Petya malaclopójában. – Segítség! Elraboltak!

A könyvecske izgatottan pörgette meg lapjait. - Legyen! Elmesélem, miről írtak az oldalaimon. - A manóba! Biztosan izgalmas olvasmány vagy! – bólogatott Petya, és kifújta bedugult orrát.