Mesemalom

A szénakazalt, ahova Mimi huppant, furcsa szerzetek állták körbe. Aprócska manók pislogtak felé izgatottan nagy, távol ülő barna szemeikkel. Fiúk és lányok, valamennyien színes harisnyákba bújtatott, pipaszár lábakkal. Göndörödő fürtjeiket hosszú sapka fedte, bojtja cakkos gallérjukat verdeste.
Mimi ijedtsége lassan ámulatba váltott. Feltápászkodott, arcára mosoly ült ki. A manók szájtátva figyelték a kislány óriást.
- Te vagy az első! - kiáltotta felé egy sárga sipkás, és maga is elmosolyodott.
Pirospozsgás arca csak úgy ragyogott a bátorságtól és a büszkeségtől.
- Te vagy az első a fentiek közül, aki eljutott Korgiba!
- Látsz minket? - kérdezte egy csíkos sapkás manólány. - Nekem úgy tűnik, hogy igen! A nézésedből veszem ki...
- Hát persze, hogy látlak benneteket! - felelte Mimi.
- Különös... Odafenn senki nem vesz észre bennünket - magyarázta izgatottan a manólány. - Már azt hittük, hogy láthatatlanok vagyunk az emberek számára. De te látsz minket! Ez maga a csoda!
Mimi hevesen bólogatott, és most már a csíkos sapkás manólány arca is mosolygósra fordult. Mimi úgy saccolta, hogy legalább ötven mosolygós szempár figyeli őt.
- Isten hozott benneteket Korgiban! - hajolt meg egy piros sapkát viselő manó, akinek bojt helyett aranycsengettyű lógott a sapkája végén. - Lupi vagyok, Korgi manómestere.
A kislány meghajolt.
- Az én nevem Mimi, és ő itt mellettem a macskám, Picasso.
- Szép cica! - felelte a manómester.
Picassonak elégedetten hallgatta, milyen nagyra hogy értékelik festői szépségét. Kihúzta magát, és hangos dorombolásba kezdett.
- Lemászhatnék erről a szénakazalról? Megengeditek? - kérdezte szelíden Mimi, mert a kiszáradt bogáncs már igencsak szúrta a bokáját.
- Önműködő! - bólogatott a manómester. - Nem akarok nagyképű lenni, de azért ilyen nagyszerű, mert mi csináltuk.
Lupi összecsapta a kezét, mire a boglya megmozdult. A kazal csúcsa, ahol Mimi és Picasso állt, hirtelen, mint egy lavina, lefelé száguldott. A széna betemette a vendégeket. Picasso prüszkölt, Mimi karjával az arcát védte.
- Ajjaj! - sopánkodott Lupi. - Van még ezen mit fejleszteni...
- Húzzuk el a szénát jobbról! - kiáltotta valaki.
- Badarság! Balról kell elhúzni! - mondta egy másik manó.
- Nem jó! A tetejéről kell kezdeni - szólalt meg még valaki. - Megyek, hozom a favillát.
Mimi felsikoltott.
- Köszönjük a segítséget - kiáltotta -, de megoldjuk! Egyedül is ki tudunk innen kászálódni. - Semmiképp ne szúrjatok ide villát!
- Még a végén felnyársalják a vendégeket! - morgolódott csendesen Picasso. - És én még azt hittem, hogy rendes népekkel van dolgunk.
A kazal körül hirtelen mindenki elcsendesedett. Mimi becsukta a szemét, és teljes erőből rúgta a szénát maga körül piros cipős lábával, miközben Picassot a mellére szorította.
- Fény! - nyávogott fel megkönnyebbülten Picasso.
Mimi óvatosan maga mellé tette a cicát, és lassan feltápászkodott. Fejét megrázta, szoknyáját alaposan megpörgette, hogy megszabaduljon az odaragadt szénaszálaktól.
- Ezt aztán jól kitaláltátok! - mérgelődött Mimi csendesen. - Nagy szerencse, hogy nem estem a fejemre.
A riadt manók közelebb húzódtak.
- Mi csak segíteni akartunk! - biggyesztette le ajkát egy piros sapkás manólány. - A tüsténmanóknak ez a dolga. Mindig segítenünk kell! Nem tudtátok?