Mesemalom

Picasso magabiztosan haladt előre. Jól tudta, hogy a kerti fészer mögött lehet a legegyszerűbben átjutni az üres telekre. A közös kerítés előtt úgy sorakoztak egymás mellett a bokrok, mint a katonák, vigyázzállásban, egyenzöldbe öltözve. De a fészernél a tujasor végét ért, és a kerítés is alacsonyabb volt. Olyan alacsony, hogy még egy kilenc éves kislány is könnyűszerrel átjuthatott rajta.
A macska végigmérte Mimit.
- Nem gondoltál arra, hogy legalább most az egyszer ne a pörgős piros szoknyádat vedd fel?
Mimi morcosan lebiggyesztette meggypiros ajkát.
- Ebben érzem jól magam, mert ez a kedvencem!
- Jól, van, jól! - nyávogott Picasso. - Le ne harapd a fejem! Csak arra céloztam, hogy ezt a szoknyát nem kerítésmászásra tervezték.
- Ez azért nem olyan nagy baj. Látod, mekkora lyukak tátonganak a drótkerítésen? Könnyűszerrel átbújok rajta.
Mimi egy percig sem tétovázott, ügyesen kitágította az egyik lyukat, és átmászott a túloldalra. Dobogó szívvel nézett körül. Picassonak igaz volt. A gaz szinte az orráig ért.
- Picasso, merre vagy? - suttogta kétségbeesetten.
- Itt vagyok fenn a körtefán! - nyávogott a cicus. - Ne félj! Nem hagylak itt.
- Jaj, de jó! - sóhajtott megkönnyebbülten Mimi. - Megtaláltam! A kék katángok közt folytatódik a kötél. Milyen szépen csillog! Gyere, nézzük meg, merre vezet tovább!
A tarka cica néhány ugrással Mimi mellett termett, aki a vállára ültette Picassot, és óvatosan araszolt előre a magas fűben. Körülötte vidáman röpködtek a tarka pillangók és a méhecskék, akiket senki nem háborgatott abban, hogy az elvadult virágoskert nektárjából kedvükre gyűjtögessenek.
- Nézd! - torpant meg Mimi. - A kötél a ház tornáca felé tekeredik.
Mimi megállt, és megcsodálta a rozoga parasztházat. A ház valaha talán fehér volt, de olyan sok helyen lepotyogott róla a vakolat, hogy ezt ma már senki nem mondhatta biztosra. A hatalmas, ütött-kopott tornác téglákból volt kirakva, közöttük a repedésekben felverte fejét a gyom.
- Nézd! - suttogta Mimi. - Nyitva van az ajtó!
- Az mindig nyitva van! Gyere, előre megyek, hogy elkerüljük a veszélyes helyeket. Úgy ismerem ezt a házat, mint a tenyeremet - szólt Picasso, és leugrott Mimi válláról.
Picasso bátran lépkedett a tornác tégláin, követve a finom szálú kötelet, ami egyenesen a ház bejáratához vezetett. Mimi szorosan a nyomában haladt, és már át is hágták a bejárati küszöböt. A nyitott ajtón és a portól beszürkült ablakokon keresztül annyi fény áramlott be, hogy Mimi tisztán látta a falakon féloldalasan lógó családi képeket, és a sötét, egyszerű bútorokat. A falról egy kendős, szigorú arcú néni, és egy nagybajuszú bácsi nézett vissza rá. A bácsi szemében vidámság bujkált. Körülöttük annyi gyerek állt, hogy Mimi hirtelen megszámolni sem bírta.
- Ez itt a tisztaszoba - mutatott körbe Picasso.
- Inkább csak tiszta volt...- nevetgélt Mimi. - Nézd, a kötél itt még nem ér véget. Vajon hova vezet?
- A kamrába! Az az egerek kedvenc búvóhelye, pedig ennivalót már nemigen találnak benne. Szoktam errefelé portyázni! - húzta ki magát Picasso.
Mimi bátran megragadta az öreg vaskilincset, és szélesre tárta az ajtót. Odabenn hangos surrogással szaladtak széjjel az apró négylábúak. Egérlyukaik védelméből dobogó szívvel értetlenül nézték, most miért nem indul ellenük vadászatra a környék legfélelmetesebb tarka macskája.
Mimi a szemét dörzsölgette, hogy a félhomályban jobban kivegye, merre tekeredik tovább a kötél.
- Valaki meghúzta a bajszomat! - nyávogott panaszosan Picasso. - Hogy elszemtelenedett itt az egérnép.
Mimi csodálkozva nézett a macskára. Biztosan napszúrást kapott a diófán, gondolta, de mondani nem merte. Inkább továbbindult arra, amerre a kötél vezetett. A hátsó helyiségekben, a kiskonyhában, a mosókonyhában még nagyobb volt a homály. Hamarosan újabb ajtót értek el. Ezt az ajtót rozsdás vaslakat őrizte.
- Látom a kötelet! - suttogta Picasso. - Látod? Itt bújik át a hátsó kisablakon.
Mimi az ablakhoz szaladt. Úgy volt, ahogy Picasso mondta. A mosókonyha kisablaka kitörött, és a csillogó kötél ezen a lyukon bújt át.
- A ház túloldala felé tekeredik tovább! - állapította meg Mimi. - Fogalmam sincs, hogyan mehetnénk tovább. A hátsó ajtó alaposan le van lakatolva.
- Gyere, visszamegyünk, és megkerüljük a házat! - javasolta Picasso. - Ismerem a csapást.
- Jól van - bólogatott Mimi. - Vajon mi van a túloldalon?
- Egy nagyon öreg pince - felelte Picasso. - Még sosem mertem oda bemenni - vallotta be.