Mesemalom

Luca cica a kisszoba ablakában ült. Kíváncsian hallgatta a falevelek izgatott zizegését a nyirkos, novemberi éjszakában. Szélúrfi ma alaposan felkavarta a környéket, és még mindig nem csitult le harci kedve, sőt, mintha még dühödtebben támadta volna a szomorú, kopaszodó fákat.
- Nem tudom eldönteni, hogy mit akar a szél... - szólalt meg Luca. - Vajon szeretné letépni az utolsó faleveleket is az ágakról, vagy azon buzgólkodik, hogy valamennyit visszaragassza a helyére?
- Mi ez a csacsiság, Luca? - ásított Laci, és kényelmesen bekuckózott a kanapé sarkába. - A szélnek nincs akkora hatalma, hogy megváltoztassa az évszakok rendjét. Jobb, ha beletörődsz, kishúgom. Nincs mit tenni, jön a tél. De lássuk inkább a jó oldalát! Ilyenkor többet lehet szunyókálni.
Luca idegesen lengette lilásfekete farkát.
- Márpedig Szélúrfinak végtelen a hatalma!
S mintha a szél meghallotta volna Lucát, szédületes rohamba kezdett. Oldalra döntötte a fák törzsét, vad táncba küldte a petyhüdt faleveleket.
- Luca! - nyávogott bágyadtan a kövérkés Laci cica. - Gyere már le az ablakból!
De Luca nem mozdult. Mereven bámulta a sötét udvart.
- Laci! - ugrott fel hirtelen. - Vége a lustálkodásnak, segítenünk kell! A saját szememmel láttam. Gyere, nézd meg te is! Lehullott egy csillag! Ha nem segítünk neki, elsüllyed a nehéz diófalevelek között, s ki tudja, mi lesz szegénykével.
- Még mit nem! Ebben a hideg, sötét, nyirkos időben én ki nem megyek! - morgolódott Laci.
- Akkor holnap eldugom a reggelidet!
- Nana! - ugrott fel Laci. - Azt már nem! Inkább veled megyek. Nem ismerek szörnyűbb dolgot az éhezésnél.
- Tudod te miről beszélsz?! Az éhezés egyáltalán nem jellemző rád, bátyuskám. Nézz csak magadra! - ugrott mellé Luca. - Gyere, induljunk! Ilyenkor még nem zárják be a hátsó ajtót, gyerekjáték kijutni az udvarra.
Luca ment elöl, nyomában kelletlenül Laci kullogott. A házba már belopódzott az éjszaka, csak a hátsó szoba falain fickándozó fények jelezték, hogy a gazda a tévét nézi.
- Mit kerestek ti idekinn? - incselkedett velük Szélúrfi, és belekapott a macskák sűrű bundájába.
- Egy csillagot láttam a diófa levelei között - felelte bátran Luca. - Meg kell mentenünk őt!
- Nahát! Ez érdekes... - csendesedett el a szél. - Hulló csillag novemberben?
Laci és Luca óvatosan haladtak a nedves falevelek között. Mancsukkal az összeállt csomókat piszkálták. Szélúrfi kíváncsian libbent utánuk.
- Jaj, Luca! Menjünk vissza a jó melegbe! Biztosan csak a szemed káprázott! Sehol nem látok csillagot.
Ám ekkor Luca hátraugrott, éppen Laci orra elé.
- Ott! - nyávogta izgatottan. - Nézd, ott van!
Az egyik levéldomb tetején apró csillag csücsült. Fénye hol felragyogott, hol elhalványult. A két macska óvatosan közelített felé.
- Kik vagytok? - kérdezte ijedten a csillag, és felpattant pilincka lábaira. - Talán a Göncölszekérről pottyantatok ide?
- Ugyan! - felelte Laci. - Annál mi kényelmesebbek vagyunk, mint hogy felüljünk egy ilyen rozoga járgányra. Az én nevem Laci, ő pedig a kishúgom, Luca. Ő vett észre téged.
- Igazán hálás vagyok neked! - csillant fel a csillag fénye. - Óvatlan voltam, sajnos, lepottyantam ide, és most fogalmam sincs, hogy juthatnék haza!
A csillag szeméből záporozni kezdtek a könnycseppek, melyek apró gyémántként koppantak a barna diófaleveleken.
- Ne sírj! - kérlelte Luca. - Majd mi segítünk neked.
- Van kedved bejönni a jó meleg házba? - próbálkozott Laci.
- Az nem az én otthonom! Vissza kell jutnom az égre Hold Apóhoz és a testvérkéimhez!
Laci és Luca szótlanul néztek hol egymásra, hol a hüppögő kiscsillagra.
- Fogalmam sincs, hogy segíthetnék... - szomorkodott Laci. - Ehhez a mi tudásunk igencsak kevés.
Luca szeme felragyogott.
- De van itt valaki, aki biztosan tud segíteni. Laci, te képes vagy rá, hogy feldühítsd Szélúrfit. Gyerünk, húzgáld meg a bajuszát! Neki hatalmában áll, hogy visszarepítse a csillagot a társaihoz.
Laci huncutul Lucára kacsintott.
- Nahát, Szélúrfi! - kiáltotta hangosan Laci. - Talán elfáradtál? Ezekre a szegény, hervadt levelekre pazarolod fenséges erőd? Igaz, szépen kavarognak, de ez azért nem valami nagy mutatvány.
Szélúrfi fenyegetőleg a levelek közé csapott.
- Még hogy én fáradt! Viccelsz velem?! Ha kell, szempillantás alatt kicsavarom a vén diófa törzsét!
- Az gyerekjáték! - füllentett Laci. - Ne fáradj! Ha olyan erős vagy, mutasd meg, igazából mit tudsz! Például...- hallgatott el egy pillanatra, mintha erősen gondolkodna -, repítsd fel ezt a csillagot az égre. Na, ha ezt meg tudod tenni, elismerem, hogy igazán hatalmas vagy!
Több se kellett Szélúrfinak. Óriásira fújta mindkét orcáját, akkorára, hogy majdnem kicsattant, és a csillagot egyetlen fújásával egyenesen az égboltra repítette.
- Ezzel megvolnánk! - mosolygott Luca. - Szép munka volt, Szélúrfi! - kiáltotta, de a szél már három házzal odébb forgatta a faleveleket.
A két macska visszaballagott a házba, be a jó meleg szobába. Az ablakpárkányon egymás mellett ülve bámulták az eget, ahonnan egy élénken világító, apró csillag hálásan szórta alá fényes sugarait.