Mesemalom

Tricepsz intett, és előre indult, követve a barlangi patak girbe-gurba kanyargását. A többiek csendben ballagtak utána, leszámítva Spirituszt, aki továbbra is kényelmesen lóbálódzott Jakab kezében.

Dermedten figyelték, ahogy a fekete árnyék egyre nőtt, végül tompa puffanással elérte a földet. Karmos, izmos lábak markolták meg a rögöket, vastag, csupasz farok verődött a kövek közé.

A hold hamar elunta a Szeles Szurdokot, gyorsan odébbállt. A sziklák közé lassan hömpölygött be az éjfekete csend, nehéz álmot borítva a fáradt szökevényekre, akik hátukat a barlang hűvös falának döntve, kimerülten aludtak el.

Hamarosan már az országúton baktattak. A hold sápadt karimája világított a dimbes-dombos táj felett. Szerencsére nem találkoztak utazókkal, mindössze egy magányos petróleumlámpa dülöngélt az úton, érthetetlen dalocskát dünnyögve.

Jakab azon töprengett, merre induljon, hogy elkerülje az őröket. Óvatosan körülnézett. Szívverése a következő pillanatban felgyorsult. Közvetlen közelében szörnyű árnyékok vetültek a kőfalra.

A pincebörtönhöz kopott kőlépcsőn át vezetett az út. Jakab úgy vette ki a folyosói petróleumlámpák halovány fényénél, hogy a börtön üresen ásítozik. Megérkeztek az utolsó zárkához.

Mondán egyre gyorsabban keringett a trónteremben. - Nyugodjatok meg, kedveskéim, nyugalom! – torpant meg a kanapén heverő tárgyak előtt.

Oszvald, a hóember körülnézett birodalmában. A hó vastag köntösben telepedett a kertre, Szélúrfi óvatosan hintáztatta a fák ágain lógó jégcsapokat.

Továbbhaladtak a palota felé. Jakab bizonytalan léptekkel botorkált kísérői között piros papucsában, és közben ámulva nézte a palotát.

Módusz sietve lépkedett puha mokaszinjában, Jakab és Tricepsz alig bírták követni. - Igyekezzünk! – fordult hátra. - Mondán nagyon dühös lesz, ha ebédidőben zavarjuk!

Jakab szinte megszédült az utcákon nyüzsgő, tarka seregtől. Már az első pillanatban látszott, hogy ez a város jóval nagyobb, mint a többi. Módusz mosolyogva figyelte a fiú elképedt arcát.

Végre befejeződött a számlálás Léniában. Módusz tarka zsebkendővel törölgette le az izzadtságot magas homlokáról.

Jakab kiugrott a magas fűbe, zavartan beletúrt dús hajába és körülnézett. Nem, nem vagyok odahaza, gondolta szomorúan, nem az én iskolámba csengettek be…

Már rég elhagyták Tiki-Takit, de Jakab fejében még mindig az órák ketyegése visszhangzott. Debóra egészen elhalkult, később meg is állt, édes szunyókálásba merülve a fiú belső zsebében.

Jakab és kísérői kifordultak az országútra, maguk mögött hagyva Diamondánt és a várost körülölelő, tarka mezőket. Körülöttük úgy sorjáztak a zöld dombok, mint a hullámvasút púpjai.

A város immáron teljes pompájában ragyogott előttük. Sehol egy ház, mindenütt ékszeres ládikák sorjáztak. Átsétáltak két gazdagon díszített doboz között.

Több mint négy órája baktattak a girbe-gurba ösvényen, melyet Módusz hangzatosan Glejmin országútjának nevezett. Némán meneteltek.

Jakab sebesen csúszott lefelé a végtelennek tűnő szerpentinen. Úgy érezte, mintha egyenesen a föld mélyébe, az olvadt kőzetek közé csúszna.

Jakab talpa a már nem remélt találkozás boldog örömével kereste helyét a szakadt bélésben. Az ablak felé indult volna, ám a papucs megmakacsolta magát. A fiú csaknem orra bukott. A másik lábával is próbált előre lépni, de ugyanaz történt.