Mesemalom

Szorgalmatoson hatalmas a birtok. Annyi a teendő, hogy észben tartani is nehéz. Amíg a csapat egyik része a kipányvázott teheneket őrzi a falu szélén, addig a másik része a drótkerítés mellett járőrözik. Mindig akad egy-egy haszontalan csirke, aki kirepül felette, ha nem vigyázunk. A gyöngytyúkokról nem is beszélve.

A szőnyegen fekszem, úgy érzem, beteg vagyok. Na, nem valami lábfájás vagy ilyesmi. Belülről nyom az az óriási súly, amire még aranyos Peti bácsinak sincs gyógyszere. Nem kétséges, hogy Dorka szeret engem, de ugyan, mi értelme van, ha soha nem élhetünk együtt.

Alig várom, hogy végre kiosonjak a lakásból, de egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzet. Az én Edgárom egész este a dolgozószobában ül és telefonál. De ugyan minek?

Még most is a fülemben cseng kedves hangja: „ugye, látlak még?” Ezt kérdezte Dorka, mielőtt elbúcsúztunk egymástól a Szabad Erdő mellett. Lát, hát persze, hogy lát! Csak el ne bízza magát!

Dezső bácsi komótosan a fatelep hátsó fertályára kocog, amit magas léckerítés vesz körbe. Fegyelmezetten haladunk a nyomában, pedig én alig bírom türtőztetni magamat. A rövidnadrág mély zsebéből hosszas kotorászás után előkerül a megfelelő kulcscsomó.

A tenger türkiz hullámai megtörnek a hófehér vitorlás oldalán. Már közel van a sziget. Fehérarany homok csillog a pálmafák körül. Fűszoknyás bennszülött lányok gázolnak bele a vízbe, és mosolyogva integetnek.

A menet a Rebarbara utcai ház elé ér. Mi kutyák elszántan lecövekelünk a kapu előtt.

Napsütéses szombat reggelre virrad. A tavaszi égbolt üdén szikrázik, amikor Edgár és én kilépünk a kapun.

De hiszen ez Edgár! De hogy kerül ide? Biztosan észrevette a szökésemet. Nem hagyhatom, hogy a többiek megharapják! Hogy morognak! Ez a kutyáknál a támadás félreérthetetlen jele.

Látom Edgáron, hogy csalódott. Palacsinta elment, és valószínűleg vissza sem jön. A gazda májassal tölti meg a fényesre nyalogatott macskatányért, és úgy álldogál a bejárati ajtó előtt, mint egy rakás szerencsétlenség.

Edgár hamar elment, csak Erzsi néni maradt a lakásban. Rengeteget motyogott, míg végül összetakarította romokat, és persze szidott is, ha a szeme elé kerültem.

Palacsinta elfoglalta a lakást. De ami még rosszabb, úgy bújik Edgárhoz, mint egy kiscica. Az én gazdám meg simogatja, cicukálja. Néha az az érzésem, hogy rólam már teljesen megfeledkezik.

Aranyos Peti bácsi belép a cellába, ahol még mindig együtt szomorkodunk Ubullal.

Lassan megszokom a menhely rendjét. Reggel kapunk enni, inni, utána pedig rendszerint megjelenik aranyos Peti bácsi, és körülnéz a soron

Ó, ha tudnátok, hogy milyen helyes kis fekete pamacs voltam! Igaz, magasságra alig kisebb, mint most. A ház, ahova még kölyök koromban kerültem, egy falu szélén állt. Előtte sínpálya csillogott, s naponta legalább ötször mentek el arra a vonatok hol az egyik, hol a másik irányba eregetve a fehér füstöt

Csendben ülünk a ketrecben, csak Ubul csettint néha a nyelvével, ahogy a vacsora hűlt helyét nyalogatja a fényes tányér oldalán. Úgy puszilgatja, mintha a menyasszonya volna. Azon gondolkodom, hogy mit mondhatnék Babinak.

Abban az alomban én voltam a legkisebb, ezért neveztek el így. A gazda kislánya külön adott enni nekem, mert a többiek mindent felfaltak, mire a tányérhoz furakodtam. Mókás volt a testvérkéimmel hancúrozni a parasztház udvarán, és nagyon szerettem szunyókálni is a frissen illatozó szénakazal tövében. Sajnos azonban, nem maradhattunk túl sokáig együtt.

A saját gyomrom hangos korgására ébredek. Álmosan beleszagolok a levegőbe. Hol vannak az orromat ingerlő, finom reggeli illatok? Csak kutyák erős kipárolgását érzem. Ébredj, Römi! Hiszen ez a menhely! Éhes vagyok! Bárcsak itt lenne a tulipános tálam!

Tomi lehajol, és átfogja a nyakamat. Biztosan észrevette, hogy mennyire izgatott vagyok. A szívem a torkomban ver.

A portás felemelkedik a székéből, hogy végigmérjen. A fülke parányi, és mintha minden megmozdulna benne, amikor feláll. Kész csoda, hogy a magas polcról nem esett a fejére a zsebrádió.