Mesemalom

Már az esthajnalcsillag fénye szűrődött át a Fekete Bodzás rezgő tányérvirágai között, amikor Módusz befejezte a mesét.

A bodzavirágok átható illata lassan eltompította a vándorok érzékelését. Már maguk sem tudták, mennyi ideje menetelnek - újabb és újabb átjárókat kutatva - a hajlékony ágak sűrűjében.

Jakabnak igaza volt. Néhány forduló után a barlangi járat kiszélesedett, és fény áradt be a járatba. Átcsavarták lesoványodott testüket a szűk kijáraton, és kimásztak a felszínre.

Maguk sem tudták, mióta meneteltek a hegy gyomrában a kanyargó, néhol szűkülő, máshol kiöblösödő járatokon át. Nem sejtették, mikor van nappal, és mikor van éjszaka.

Vidáman teltek a napok Telek népének vendégszeretetében, akik a falu legszebb házában szállásolták el a jövevényeket, és ételüket, italukat megosztották velük.

A ház ajtaja ismét kivágódott. Egy fiatal gurgó férfi öles ugrásokkal szaladt feléjük, és gyermekeit izmos karja védelmébe vonta. Fénytelen, fekete haját vaskos varkocs tartotta össze.

Tricepsz intett, és előre indult, követve a barlangi patak girbe-gurba kanyargását. A többiek csendben ballagtak utána, leszámítva Spirituszt, aki továbbra is kényelmesen lóbálódzott Jakab kezében.

Dermedten figyelték, ahogy a fekete árnyék egyre nőtt, végül tompa puffanással elérte a földet. Karmos, izmos lábak markolták meg a rögöket, vastag, csupasz farok verődött a kövek közé.

A hold hamar elunta a Szeles Szurdokot, gyorsan odébbállt. A sziklák közé lassan hömpölygött be az éjfekete csend, nehéz álmot borítva a fáradt szökevényekre, akik hátukat a barlang hűvös falának döntve, kimerülten aludtak el.

Hamarosan már az országúton baktattak. A hold sápadt karimája világított a dimbes-dombos táj felett. Szerencsére nem találkoztak utazókkal, mindössze egy magányos petróleumlámpa dülöngélt az úton, érthetetlen dalocskát dünnyögve.

Jakab azon töprengett, merre induljon, hogy elkerülje az őröket. Óvatosan körülnézett. Szívverése a következő pillanatban felgyorsult. Közvetlen közelében szörnyű árnyékok vetültek a kőfalra.

A pincebörtönhöz kopott kőlépcsőn át vezetett az út. Jakab úgy vette ki a folyosói petróleumlámpák halovány fényénél, hogy a börtön üresen ásítozik. Megérkeztek az utolsó zárkához.

Mondán egyre gyorsabban keringett a trónteremben. - Nyugodjatok meg, kedveskéim, nyugalom! – torpant meg a kanapén heverő tárgyak előtt.

Oszvald, a hóember körülnézett birodalmában. A hó vastag köntösben telepedett a kertre, Szélúrfi óvatosan hintáztatta a fák ágain lógó jégcsapokat.

Továbbhaladtak a palota felé. Jakab bizonytalan léptekkel botorkált kísérői között piros papucsában, és közben ámulva nézte a palotát.

Módusz sietve lépkedett puha mokaszinjában, Jakab és Tricepsz alig bírták követni. - Igyekezzünk! – fordult hátra. - Mondán nagyon dühös lesz, ha ebédidőben zavarjuk!

Jakab szinte megszédült az utcákon nyüzsgő, tarka seregtől. Már az első pillanatban látszott, hogy ez a város jóval nagyobb, mint a többi. Módusz mosolyogva figyelte a fiú elképedt arcát.

Végre befejeződött a számlálás Léniában. Módusz tarka zsebkendővel törölgette le az izzadtságot magas homlokáról.

Jakab kiugrott a magas fűbe, zavartan beletúrt dús hajába és körülnézett. Nem, nem vagyok odahaza, gondolta szomorúan, nem az én iskolámba csengettek be…