Mesemalom

Kajtánka jó sokáig fésülgette a furmány szakállát, amitől a mogorva manó egészen megszelídült. - Miért aludtál fényes nappal? – törte meg a csendet Lupi. – Szokatlan egy furmánytól. Ti mind olyan éberek vagytok.

Mimi, Picasso és a két tüsténmanó a furmányföldi bokorerdőben bandukoltak. Az utat színes cserjék szegélyezték, leveleik jókedvűen kapaszkodtak össze. A körülöttük nőtt virágok sárga bugái úgy hajlongtak a hűvös szélben, mint a balett-táncosok.

A furmány olyan keserűen óbégatott, hogy Kajtánka könnyei azon nyomban eleredtek. - Mi tényleg csak segíteni akartunk! – pityergett.

Mimi elszomorodott. Ez nem lehet igaz, gondolta, eljutott egészen eddig, és most egy elromlott sorompó állja az útját. Picasso olvasott gazdája fejében. Nagy, zöld szemével szomorúan pislogott felé. - Nem kell szomorkodni, kislány! – szólalt meg a határőr. – Megjavítom, vagy ne legyen a furmány a nevem!

Kajtánka és Lupi haladtak elöl a kanyargó ösvényen. Néha visszanéztek, nem szorul-e véletlenül segítségre Mimi és a macskája. Vígan szaporázták lépteiket, és közben egy dalocskát dúdoltak.

Picasso gondosan körbetörleszkedett Mimi lábán. - Meggondoltad? Tényleg el akarsz menni arra a szörnyű helyre? – nyávogta gyengéden. – A barátnőd biztosan nem haragszik meg a barikari miatt. Megmondod neki, hogy ellopták. Nem te tehetsz róla, hát nem igaz?

A humbug, mintha meg sem hallotta volna a tüsténmanók gúnyolódó kórusát, csillogó szemmel figyelte a vendégeket. - Most már mennünk kell! – szólalt meg Mimi. – Meg kell keresnem a barikarimat!

Mimi és a két tüsténmanó letelepedett a humbug mellé. Picasso sértődötten leheveredett a fűbe, és behunyta a szemét. - A legizgalmasabb történeteket így szokta végighallgatni! – próbálta mentegetni macskája viselkedését Mimi.

Lupi közelebb húzódott Mimi füléhez. - Ez egy humbug! Ne hidd el egyetlen szavát se! Folyton lódítanak, meg kiszínezik a történeteket. Kajtánka is közelebb lépett.

Lupi és Kajtánka ujjongva készülődött. - Viszünk magunkkal ennivalót! Magocskákat. Pempőcskéket! Huhú, megtömjük a zsákot, ugye, Kajtánka? Segítesz?

Mimi elgondolkolva üldögélt a huppantó szélén, ahol Lupi még mindig jóízűen húzta a lóbőrt. Annyi minden történt vele. Egy vadidegen ország vadidegen kunyhójában egy vadidegen manó horkol mellette. A másik Picasso bajuszát törölgette

Mimi egy pillanatra megállt Lupi házikója előtt. Megcsodálta a nagyhasú, fehér kunyhót, melyen a homlokzatot sok-sok ablak díszítette, valamennyi tele színes virággal. A piros cserepes tetőt tarka trombitás virágok futották be.

Lupi, a manómester törékeny kezét Mimi felé nyújtotta. Hosszú ujjai melegen fonták körbe a kislány párnás tenyerét. - Segítek felállni! – szólt zavartan.

A szénakazalt, ahova Mimi huppant, furcsa szerzetek állták körbe. Aprócska manók pislogtak felé izgatottan nagy, távol ülő barna szemeikkel.

Picasso előre haladt. Magasra emelt tarka farka hegyesen az ég felé mutatott, mint a karmesteri pálca. Ha mögötte zenekar állt volna, a zenészek biztosan meg sem mertek volna moccanni, arra gondolva, hogy egyetlen pillanat, egy intés, és megkezdődik a nyitány.

Picasso magabiztosan haladt előre. Jól tudta, hogy a kerti fészer mögött lehet a legegyszerűbben átjutni az üres telekre. A közös kerítés előtt úgy sorakoztak egymás mellett a bokrok, mint a katonák, vigyázzállásban, egyenzöldbe öltözve. De a fészernél a tujasor végét ért, és a kerítés is alacsonyabb volt. Olyan alacsony, hogy még egy kilenc éves kislány is könnyűszerrel átjuthatott rajta.

Picasso csak ült, ült és bámult lefelé. - Elárulod, mit nézel? Látsz valamit? – kérdezte Mimi. A macska orrával a fészer irányába bökött. - Látod, amit én? Ott! Szemben a kötélhágcsóval! Mimi pupillája tágra nyílt. Arra bámult, amerre Picasso mancsa mutatott.

Fagyos napok köszöntöttek a kertre. Cirmi nehezen vette rá magát, hogy kisurranjon délutáni sétájára, és még a megszokottnál hamarabb tért vissza a házba. Brrr, rázta meg hidegtől megmerevedett lábacskáit, és letelepedett a kandalló előtti süppedős szőnyegre. Megbűvölten nézte, ahogy a tűz gyermekei vidáman járják pattogós táncukat.

Abban az évben valahogy különösen nagy volt a hideg. Még Lappföldön is zordabb volt az idő, mint ahogy azt a vidék lakói megszokták. Így esett, hogy azon a télen a rendetlen nyulak a szokásosnál is hamarabb kucorodtak be Mikulás Apó házába.