Mesemalom

Picasso előre haladt. Magasra emelt tarka farka hegyesen az ég felé mutatott, mint a karmesteri pálca. Ha mögötte zenekar állt volna, a zenészek biztosan meg sem mertek volna moccanni, arra gondolva, hogy egyetlen pillanat, egy intés, és megkezdődik a nyitány.
Mimi lábujjhegyen lopózkodott utána. Magának is nehezen vallotta be, hogy fél. Néha aggodalmasan a tetőszerkezet kilógó gerendáira pillantott, máskor a ház oldalfalának hatalmas repedéseit nézegette. Már a ház mögött haladtak. Igyekeztek kikerülni a kesze-kuszán nőtt köszméte bokrok szúrós simogatását.
- Ez itt a lejárat. Látod? Ide vezet ez a furcsa kötél - állt meg Picasso a pince kopott, valaha zöldre pingált ajtaja előtt, melynek egyik korhadt szárnya félig nyitva állt. Az ajtóra szegezett, hatalmas vaspánt rozsdás kardként meredt előre.
Mimi közelebb lépett, és bekukucskált.
- Hú, de sötét van odalenn!
- Nemrég még azzal hencegtél, hogy van a zsákocskádban zseblámpa.
Mimi a homlokára csapott, és előhalászta a picike lámpát.
- Meg kell találnom a barikarit! - mondta hangosan bátorítva önmagát. - Picasso, velem tartasz?
- Ha vacsorára hazaérünk, tőlem mehetünk - sóhajtott Picasso. - Biztos vagy benne, hogy megtalálod azt a barikarit?
- Már hogy lennék biztos benne? - biggyesztette le ajkát a kislány. - Csak abban vagyok biztos, hogy a kisház asztalfiókjában hagytam, odafenn a diófán. Aki elvitte, csakis onnan vihette el. És ez csillogó kötél éppen az én házikómból indult el. Nem gondolod, hogy ez több mint gyanús?
A macska eltöprengett.
- De! - bökte ki végre. - Lehet, hogy egy egér csórta el! - szólt harciasan.
- Az egerek ilyesfajta köteleket fonnak?
- Az egerek bármire képesek! - komorodott el Picasso. - Szemtelen jószágok.
- Az már biztos, hogy nem olyan elegánsak és intelligensek, mint a macskák - hízelgett csendesen Mimi, és megnyomta kék zseblámpája ezüstös bekapcsológombját. - Mi lesz Picasso? Nekivágunk?
Mimi meg sem várta cicája válaszát. Bevilágított a kamrába. Sötétszürke, síkos lépcsősor vezetett lefelé. A kis lámpa fényénél nem láttak túl messzire. A kislány óvatos léptekkel, egyesével vette a lépcsőfokokat. Lassan haladt a szürke penésszel benőtt fal mellett, gondosan ügyelve, hogy meg ne érintse.
- Látom az ezüstkötelet! Nézd, ott van! - suttogta Mimi Picassonak.
Odavilágított a kislámpával, ahol a kötél, mint egy áttetsző ezüst kígyó tekergett előre. Öreg hordók mellett haladtak el, mögülük riadt szempárok figyelték, hogyan haladnak előre a betolakodók.
- Egerek?! - rémüldözött Mimi.
- Nyugi, nem esznek embert. Legfeljebb én eszem meg őket, ha nem kapok vacsorát.
- Kapsz, kapsz, csak nézzünk itt körül! Annyit elárulok, hogy anyukám mára a kedvenc halaskonzervedet készítette be.
Picasso nagyot nyelt.
- Hát már sohasem ér véget ez a pince? - sóhajtott Mimi. - Ki gondolná, hogy ilyen hosszú!
- Hosszú és üres - morogta Picasso. - Végigpásztáztuk az egészet, és se híre, se hamva a híres barikarinak.
Mimi elhallgatott. Körbeforgatta a zseblámpáját.
- Mit keresel? - kérdezte Picasso.
- Azt a fránya kötelet! Hova tűnt?! Nem látom sehol. Picasso, te látod?
A macska megdermedt, rezzenéstelenül figyelt. Néhány másodpercig némán álldogáltak, szemük a lámpa fényét követte.
- Világíts lefelé is, ne csak a falra!
A kislány engedelmeskedett. A lámpa fénye a következő pillanatban egy óriási lyukat világított meg, amiben ezüstösen csillant meg a kötél. Mimi felsikoltott.
- Azt mondom, forduljunk vissza! - nyávogott ijedten Picasso. - Kezd veszélyessé válni ez a kaland. Csak annyit mondok, hogy ezt az üreget biztosan nem egerek vájták.
Mimi leguggolt. A kötélre világított. Mély levegőt vett, óvatosan lelógatta a kezét és megragadta a kötelet.
- Hiába olyan áttetsző, mint egy pókfonál, mégis nagyon erősnek érzem.
Megmarkolta a kötelet, és alaposan meghúzta. arsz velem jönni, fordulj vissza, nem haragszom meg.
Picasso a fejét csóválta.
- Ha mindenképpen menni akarsz, nem bánom, van még egy kis időm vacsoráig. De ha nem haragszol, én nem bajlódom ezzel a nyeszlett kötéllel. A macskák mindig talpra esnek. Majd szépen utánad ugrom.
Mimi zseblámpáját szoknyája derékrészébe dugta. Megmarkolta a selyemkötelet, és ügyesen lefelé ereszkedett. Ahogy lefelé csimpaszkodott, egy pillanatra úgy tűnt, mintha Picasso tarka bundája száguldott volna el mellette. Azután tisztán hallotta a macska távoli nyávogását.
Mimi szíve hevesen dobogott. A következő pillanatban hirtelen világosság öntötte el a lyukat. A fény alulról jött. Alaposan megkapaszkodott, és óvatosan lenézett.
- A nemjóját! - kiáltott fel. - Odalenn süt a nap? !
Igyekezett minél gyorsabban lejjebb ereszkedni a himbálódzó kötélen.
- Picasso! - kiáltotta. - Itt vagy? Ugrom én is!
Mimi puha szénakazal közepére huppant, éppen egy ismerős tarka macska mellé. A nap hétágra sütött, nyoma sem volt a pincesötétnek.
- Hála istennek! - sóhajtott Mimi csendesen, és kihúzott egy elszáradt, szúrós növényt kék-fehér csíkos kötött pulcsijából. - Picasso! Nem esett bajod?
Picasso foltos fejét mélyen a nyakába húzta, zöld szemének fekete pupillája hatalmasra tágult.
- Nézz körbe, Mimi! - suttogta. - Látod, amit én látok?