Mesemalom

Mimi diadalmasan felegyenesedett.
- Apa azt mondta, addig játszhatok itt fenn, míg be nem verem a fejem a kalyiba plafonjába. Nézd, Picasso! Szerencsére nem nőttem még olyan nagyra. Talán egy kicsit kisebb is vagyok, mint a többi kilenc éves.
- Miket beszélsz! - huppant le mellé Picasso. - Fanni alacsonyabb nálad, és egyáltalán nem foglalkozik se a magasságával, se a szeplőivel, még a vörös a hajával sem. Ahogy én sem. Képzeld csak, ha egész álló nap azzal szomorítanám magam, hogy nem születtem valódi maine coon-nak. Oh, uramisten! - csapott mancsával a homlokára. - Micsoda szörnyű sorscsapás, hogy csupán egy egyszerű keverékmacska vagyok!
Mimi felnevetett.
- Még hogy egyszerű! Az egész városban nincs még egy olyan bonyolult keverék, mint te! Még a híres maine coon vér is ott csörgedezik az ereidben! És ez a színjátszós bunda! Nincs olyan szín, amit a te bundádban ne lehetne megtalálni.
Picasso készségesen pukedlizett.
- Talán a kék! Igaz, a kék vér az ereimben csörgedezik nemesi őseimnek köszönhetően - húzta ki magát. - Igazán köszönöm, hogy észrevetted a tehetségem! És persze azt is, hogy így tiszteled a foltjaimat.
Mimi már nem figyelt a macskára, aki tükrös szekrényke előtt gondosan tökéletesre nyalogatta a bundáját. Elégedett volt az eredménnyel. Fehér bajusza kackiásan emelkedett a magasba.
- Ide tettem - dünnyögött magában Mimi, és az asztalkához lépett. - Itt kell lennie ebben a fiókban!
Leült a pöttöm bambuszzsámolyra, és mintha a fiók hatalmas gyémántot, vagy tengernyi aranyat rejtene, nagyon óvatosan húzta ki.
- De hiszen ide tettem, biztosan emlékszem rá! - kiáltotta. - Picasso, gyere, nézd meg te is! Nem találom a barikarit.
- Mi? Kisbárányt gyömöszöltél egy ilyen kicsi fiókba?!
- Nem, dehogyis! A barikarit, vagyis a barátnő karkötőt, ami pontosan ugyanolyan, mint a Fannié. Hiszen tudod! Nem emlékszel? Neked is megmutattuk.
- Már hogyne emlékeznék! Az a piros láncocska, amivel nem engedtetek játszani. Pedig úgy szerettem volna megkapirgálni, harapdálni egy kicsit. De nem engedtétek! - emelte fel sértődötten a fejét.
De Mimi nem figyelt a sértődött macskára.
- Biztosan ide tettem! - mutatott kétségbeesetten az üresen tátongó fiókra. - Emlékszem!
Összeráncolta frufruval szegélyezett homlokát.
- Talán te vitted el?!
- Kikérem magamnak! - fújt Picasso. - Nem mondom, felnéztem ide néha-néha, de az egyetlen mulatságom az volt, hogy közelről nézhettem a kelekótya szarkákat.
- Talán ők lopták el?
- Tolvaj népség, de azért azt nem hiszem. Soha nem találtam nyitva a kisfiók ajtaját, arra emlékeznék. A szarkafélék egész biztos nem tennének rendet tolvajlás után. Itt valami egész más történhetett... Nem ejtetted le véletlenül?
Mimi a fából ácsolt padlóra hasalt, feje kilógott kunyhóból. Csurkái kókadtan libegtek. Picasso szorosan hozzálapult.
- Hát... - szólt Mimi. - Én nem látok odalenn semmi csillogót, se pirosat. Te, Picasso? Neked jobb szemed van!
Picasso nem válaszolt. Egyetlen pontra figyelt. Mereven bámult előre. Mimi ismerte ezt a nézést. Éppen úgy tartotta a fejét, mint amikor pillangóra vagy légyre vadászott.