Mesemalom

Kormos elégedetten strázsált a kamra ajtaja előtt. Fekete, téli bundája fénylett az első osztályú macskatáptól. Jutalmul kapta Ella nénitől, amiért kiűzte az egércsaládot a kamrából. Pedig könnyű munka volt, gondolta a kandúr.

Zoli egész délután egyedül most nyit be hozzánk. Fejét vakargatva komoly tekintettel körbenéz, s miután megállapította, hogy nem faltuk fel egymást, és még a szoba is épen maradt, hátat fordít. Hirtelen megtorpan, és visszanéz ránk.

Mikulás a dolgozóasztala mellett ült. Olvasószemüvegét az orra végére csúsztatva, gondterhelten olvasgatta a kívánságlistákat.

A szőke fiatalember hosszasan babrál a tetőtéri lakás kulcsaival. Félek, és ezt még titkolni sem tudom. Úgy szűkölök, mint egy pár napos kölyökkutya, de nem tudom magam visszafogni.

Ma reggel az első rigófüttyre kipattan a szemem. Már egészen biztosan tudom, hogy mit kell tennem. Csak szegény Edgárt sajnálom.

Úgy lett, ahogy Pempőnek mondtam. A gazda már éjfél előtt úgy horkol, mint a bunda. Hiába, no, ő sem lesz már fiatalabb, nem bírja az éjszakázást.

Úgy megy már az éjszakai szökés, mint a karikacsapás! Hazatérve beosonok szépen a billenős ajtón, és óvatosan visszakúszom a szőnyegemre. De mi történik itt?! Te jó ég! Edgár jellegzetes papucscsoszogásának hangját hallom.

Amikor elbúcsúztam a bandától a Szabad Erdőben, megígértem Zoárdnak, hogy megpróbálok kideríteni valamit Sankáról, és ha sikerül, újra találkozunk.

Szívem szerint már délelőtt elrohannék a kiserdei lomvárosba, de nem lehet, mert kedd van, és ilyenkor Erzsike egész nap nálunk dolgozik. Takarít és vasal. De ami sokkal rosszabb, árulkodik is!

A kiserdei kalandot verekedés nélkül megúsztam, és szerencsére a macskaajtó befelé is jól működik. De jó! Újra biztonságban, újra otthon. Edgár ugyanúgy horkol, mint amikor kiosontam.

A kiserdő nem is annyira félelmetes, mint amilyennek elképzeltem. Micsoda érzés! Römi az éjszaka kellős közepén egy vadidegen kóbor kutyával a tiltott területen, a Szabad Erdőben sétál…

Fehér fogak villannak a közeli csipkebogyó bokor mellett, és egy ismeretlen kutya ugrik elém. A telihold megvilágítja vörhenyes bundáját.

Összeszedem a bátorságomat. Egyszerű lapos kúszás, és már kinn is vagyok. A macskaajtó pozdorja lapja szinte hangtalanul billen. Csak semmi pánik, Edgár nem veszi észre! És mi van, ha mégis észreveszi? Biztosan nem kerget el a háztól.

Amíg a csillagos ég alatt hazafelé bandukolunk a Hóvirág utca fakószürke járdáján, a gazda egyfolytában engem szapul.

Koromsötét van már odakinn, amikor megfordul a kulcs a bejárati ajtóban. Izgatottan szaladgálok fel-alá az előszobában, és szemrehányó vakkantással köszöntöm a gazdát, amikor végre belép.

A sorház, ahol én és a gazdám, Edgár lakunk, a fővárosnak egy eldugott, keskeny utcájában, a Hóvirág utcában áll. Itt kevesebb az autó és a kormos füstöt eregető, nyikorogva fékező busz, mint a közeli, széles úton, ahol emiatt nem is szeretek sétálni.

A következő hétfőn Feri bácsi nagy örömmel üdvözölte Jakabot az iskola bejáratánál. - Na, nézd már! Itt a megkerült gyermek! Isten hozott, Jakab!