Mesemalom

Milyen csillogóan fényes, sárga parketta! Tágas, piros székes lelátó vesz körbe minket. - Olyan, mint a nagy tornacsarnok! – súgom Rumlinak.

Nagyapa híres focista volt. Apa több képet is őriz róla a dolgozószobában. Mindegyik fekete-fehér. Azt szeretem a legjobban, ahol a kapuban áll.

A maki szomorkásan pislog. Sötéttel keretezett szeme olyan, mintha háromszögletű pápaszemet viselne.

Rumli büszkén emeli magasra az orrát. Hát igen, nagyon ügyes kutya! De mi ez a hely? Körülöttem óriás fák terpeszkednek, kusza gyökerekkel kapaszkodnak a földhöz.

Anya megígérte Zolikának, hogy kimegyünk a kalandparkba. Zolika az unokatestvérem, Kecskeméten lakik. Anyának születésnapja van, látogatóba jött hozzánk az egész családjával. Anya tudja, hogy Zolika fél évvel fiatalabb, mégis azt állítja, hogy ő meg én egyidősek vagyunk. Ehhez képest Zolika magasabb. Sokkal magasabb. Jó egy fejjel.

Nahát! Ki gondolta volna, hogy ilyen csodás hely a Kádtenger! Egy sellő egyenesen felém úszik. Csillogó zöld, halpikkelyes uszonya éppen olyan színű, mint a nyakába kötött fürdőruha felső. A haja szétbomlott, vörös felhőként úszik körülötte.

Nahát! Köröskörül rengeteg víz, akár a tenger! De nyáron a tengerben nagyon csípte a szememet a só, itt meg nyitott szemmel úszkálok, és kutyabajom. Levegőt is ugyanúgy tudok venni, mint a szárazföldön.

Rumli még azt sem tudja, miért nevezem Rumlinak. Most elmesélem! Lehetetlen a dolgokat úgy rendben tartani, ahogy anya szeretné. Folyton morgolódik, hogy rendetlenséget csinálok.

A lufik körbevesznek, és szomorúan bámulnak ránk. Szegény meggypirosom könnyei megszámlálhatatlanul potyognak alá. Nincs mese, valamit tenni kell!

Erősen összeszorítom a szemhéjam. Biztosan azért szédülök, mert túlságosan izgatott vagyok. - Rumli, mi lesz, kinyithatom végre? - Hát persze! – vakkantja vidáman. – De óvatosan, lassan!

Rozi szülinapi bulit tart. Nagyon csinos a virágos-fodros ruhában. Főleg lányokat hívott meg, a fiúk közül egyedül engem. Na jó, Robcsit is hívta, de őt biztosan csak azért, mert Rozi és Robcsi mamája barátnők.

Lesz, ami lesz, megnézem magamnak ezt a Nagy Postamestert. Megállok a küszöb előtt, visszanézek. A hírvivők fehér zsebkendővel integetnek felénk.

Együtt haladunk az aranyösvényen a szürke köpenyes hírvivőkkel, mellettem Rumli tappancsai alatt zizeg az avar.

Kelekótya, aki mondja, dohogok magamban. Foglalkoznom kell a kutyám viselkedésével. Majd később sort kerítek rá. Most inkább becsukom a szemem, ahogy kérte. A levelet a markomba szorítom.

A pályaudvar rejtett szögletének vakvágányán, savanyú ecetfák és szúrós akácfák tövében egy elhagyatott, piros mozdony álldogált, mögötte egyetlen kocsija. Senki nem nézett felé, a vasúttársaság már rég elfeledkezett róla.

Kinn vagyok a kertben. Focizom. Gólokat rúgok a vaskapura. Sehol egy védő, kapus, sehol az éljenző közönség. Csak a vasajtó döndül a bombalövéseim alatt. Egyedül Rumli van velem. Úgy nézem, unatkozik. A füle lekonyul, fekete szeme hűségesen követi a focilabda pattogását. Alaposan elkábult szegény.

Rektor betolja hasát a függöny szárnyai közé. - Gyerünk már, mi tart ilyen sokáig? Ennyi idő alatt egy elefántot is le lehet mérni, kedves Nókon Fidensz! Szegény mérleg! Újra elszomorodik.

A teremben rengeteg szerkezet zsúfolódik össze, órák, hőmérők, iránytűk, mindenféle mutatós szerkentyű, ahogy a nagypapa mondaná. Beszélgetnek, vitatkoznak, de ahogy a közelükbe érünk, egyszeriben elhallgatnak.

Összepréselem a szemem, Rumlit az orromhoz szorítom. Bársonyos plüssbundája felissza arcomról a könnymaszatot. Hirtelen olyan könnyű lettem! Mintha a kutyám és én együtt lebegnénk a csillagvirágos űrben, mint két űrhajó, vagy mint két űrkispárna.

A többiekért is jönnek. Évi néni ki-be szaladgál, a csoporttársaim nevét kiabálja, meg azt, hogy mindenki pakolja a helyére a játékokat, mert nem akar rumlit látni. Nagy a futkosás, senki nem foglalkozik velem.