Mesemalom

Mimi egy pillanatra megállt Lupi házikója előtt. Megcsodálta a nagyhasú, fehér kunyhót, melyen a homlokzatot sok-sok ablak díszítette, valamennyi tele színes virággal. A piros cserepes tetőt tarka trombitás virágok futották be.
- Segítek! - ugrott előre egy tüsténmanó lányka, és olyan erősen ragadta meg a kilincset, hogy a kezében maradt.
A lány szőke fonatai manósipkája körül himbálóztak.
- Nem a te hibád, Kajtánka! - nézett kedvesen Lupi. - Már rég meg kellett volna csinálnom! Csak hát sose jut idő a saját dolgaimra.
- Miért nem szóltál? - pityeredett el Kajtánka. - Segítettem volna!
- Igen! Szólnod kellett volna! - hangzott fel a manók méltatlankodó kórusa.
Picasso megelégelte az óbégatást.
- Inkább abban segítsetek, hogy gyorsan bejussunk a huppantóhoz!
- Ó, csak lökjétek meg egy kicsit az ajtót! - szólt Lupi. - Igazából be sincs zárva!
Mimi óvatosan megbillentette fenekével az ajtót, ami nyikorogva sarkig tárult.
- Lupinak pihennie kell! - mondta a kislány a megszeppent manóknak. - Lefektetem a huppantóra. Hazamehettek! Majd én vigyázok rá. Esetleg egy manócska maradhat segíteni. Még nem ismerem ki magam annyira a dolgaitokban.
- Én! Én! Én! - zúgott fel egy emberként a manónép.
- Kajtánka maradjon! - szólt elfúló hangon Lupi. - Ő jól ismeri a járást nálam.
A többi manó szomorúan hátat fordított, és a virágos mezőn ki-ki a saját kunyhója, vagy a dolga felé indult.
Mimi újra a karjába kapta Lupit, és elindult a kunyhó felé. Kajtánka és Picasso is követte. Épp akkora, mint Zsuzsi babám, gondolta, miközben a fáradtan pihegő Lupira pillantott. Óvatosan lépte át a küszöböt, fejét lehajtva, aggódva figyelte az ajtófélfát. Soha nem érezte még magát olyan hatalmasnak, mint itt az aprónép közt.
- Milyen szép itt nálad! - mosolyodott el Mimi.
Nyomban észrevette a szoba közepén elterülő, piros fekvőhelyet, ami az otthoni babzsákjára emlékeztette.
- Mekkora a huppantód! Mivel van töltve? Babbal?
- Nálunk nincs ilyesmi. Puszóka fuszullyal tömjük meg.
Mimi bólogatott. Soha nem hallott még efféle dologról, de ezen igazán nem kell meglepődni, ha az ember idegen országba téved. Óvatosan letette Lupit a huppantóra.
- Ez nagyon kényelmes! - ugrott mellé Picasso, és végignyúlt a huppantón. Lupinak alig maradt a saját ágyán hely. - Sokkal kényelmesebb, mint az otthoni babzsák.
- Lupi, jobban vagy? - kérdezte aggodalmasan Mimi.
Válasz azonban már nem érkezett. Lupi hangos horkolása töltötte be a házikót.
- Elaludt! - magyarázta Kajtánka. - Most piheni ki a törődést. Mindig így szoktunk akció után.
- Akció? - nézett furcsálkodva Mimi.
- Igen, így hívjuk, ha segítünk. Nálatok is szoktunk akciózni. Nem tudtad?!
Mimi izgatottan fészkelődött a manóház gyökerekből fonott padlóján.
- Picasso! Az az érzésem, hogy vissza kellene mennünk! Mit fog mondani a mama? Már nagyon régen elmentünk otthonról.
- Ugyan! - legyintett Kajtánka, és fáradtan lerogyott az egyik mohazsámolyra. - Ami nálatok egy pillanat, az nálunk egy egész nap. Tapasztalatból tudom. Itt maradhatsz akár egy évig is, az sem tűnik fel nálatok senkinek.
Picasso nagyot ásított, leugrott az ágyról, és az aprócska konyha irányába sétált. Egy tuskóra helyezett fatányéron bogyócskák sorakoztak.
- Macskáknak akadna itt valami? - nyávogott panaszosan.
- Hát persze! Éhes vagy, ugye, szegény cica? Töltök neked egy kis pölömpimpót - tüsténkedett a manólány.
Picasso riadtan figyelte Kajtánkát, aki egy pöttyös kancsót kapott le az ablakpárkányról, és a sűrű folyadékot belelöttyintette. Pontosabban csak a felét. A másik fele egyenesen Picasso szőrén landolt.
- Jaj, ne haragudj! - sopánkodott Kajtánka.
Picasso oldalra kapta a fejét, és óvatosan megnyalta az ismeretlen italt.
- Hm! Ez nagyon finom! - csillant fel a szeme.
- Picasso! Lila a nyelved! - nevetett Mimi.
- Ez természetes. Ahova ráborul a pimpó, ott lila foltok lesznek - magyarázta Kajtánka. - De nem kell aggódni! - kacsintott. - Elég hamar lekopik.
Picasso azonban ügyet sem vetett sem az újabb foltjára, sem a lila nyelvére. Boldogan lefetyelte a pölömpimpót. Arra gondolt, hogy ennél finomabbat még életében nem evett.

-