Mesemalom

Potok intett. Mimi, Picasso és két tüsténmanó elindult a zordonnordi határ felé. Pár száz lépés után egy hatalmas kőtábla állta útjukat, amire valaki óriási betűkkel véste fel Zordonnord nevét. A furmány megállt, és szembefordult a többiekkel.
- Eddig tudtam veletek tartani. Indulnom kell, várnak a szolgálatban. Látjátok a távolban azt a fényt?
Mindenki arra nézett, amerre a furmány mutatott.
- Igen! - szólalt meg Mimi. - Egy sárga lámpa ég odabenn.
- Nem is egy - mosolyodott el a furmány. - Minden határlesőnek van saját lámpája, és aki a szolgálati helyen tölti az éjszakát, az ablakba teszi. Kellemes a fénye, jobban esik így a közös vacsora.
A többiek szótlanul bólogattak, és a kunyhót nézték.
- A kunyhó a szállásunk és a szolgálati helyünk is egyben. Ez a ház fekszik legközelebb a zordonnordi határhoz.
- Igazán bátrak vagytok, határlesők! - suttogta Mimi. - Hányan látjátok el a szolgálatot?
- Tizenketten vagyunk.
- A tizenkét rabló...- dünnyögte Picasso a bajsza alatt, de gyorsan elhallgatott, mert Mimi dühösen pillantott rá.
A határleső szerencsére nem hallotta a csendes macskanyávogást. Büszkén kihúzta magát, és a távolba nézett.
- Azt tanácsolom, hogy iparkodjatok! A Nagy Zombor hamarosan elhagyja a játékdombokat. Ha most elindultok, már bizonyosan nem találjátok ott. De nézzetek ám alaposan körül. Meg kell mondanom, nem lesz könnyű dolgotok. Elég sok holmi gyűlt már össze ott. Igyekezzetek! Olyan hidegek arrafelé az éjszakák, hogy az szinte már elviselhetetlen. Ha sötétedésig nem végeztek, meg fogtok fagyni.
Mimi komoran bólintott.
- Nagyon hálás vagyok a rengeteg segítségért! - ölelte meg a furmányt.
Potok meglepetésében hátraugrott.
- Ohó! - kiáltott fel. - Mifelénk az ilyesmi nem szokás, kislány! Már azt hittem, birokra akarsz kelni velem...
- És mi?! - pityeredett el Kajtánka. - Mi talán nem segítünk neked?
- Jaj, Kajtánka! Hogy mondhatsz ilyet? Ha nem lennétek, ki tudja, mi történt volna velem és Picassoval. Ti vagytok az őrangyalaink! És ami a legfontosabb, nélkületek egy tapodtat se mennék tovább!
Kajtánka könnyei elapadtak, hatalmas kék szeme felragyogott. Az utolsó könnycsepp gyémántként csillogott hosszú szempilláin.
- Mi nem hagyunk magadra a bajban! - szólt megenyhülve. - Ugye, Lupi?
- Hát persze! Segítünk, ez csak természetes.
A furmány megsimogatta hosszú szakállát, és intett.
- Ég veletek, barátaim! Kívánom, hogy járjatok szerencsével, és találjátok meg azt a... dolgot.
- Barikarit! - vágta rá Kajánka. - Én már megtanultam a nevét!
- Azt, azt! - bólogatott Potok. - Ki tudja, még az is lehet, hogy én csentem el! - kacsintott Mimire, s azután, mint a szélvész, nekiiramodott a havas domboldalnak.
Néhány pillanat múlva már csak magas szárú csizmájának nyomát lehetett látni a fehér hóban.
- Gyerünk! - mondta Mimi. - A mi utunk arra felfelé vezet, a havas csúcsokhoz. Gyertek a nyomomban!