Mesemalom

Mimi félelme hirtelen elillant. Igaz, gondolta, hogy a Zombor hatalmas és szőrös, mégsem tűnik olyan szörnyen félelmetesnek. Végigmérte az óriást, akinek tekintete most a távolba révedt. Ekkor Kajtánka Mimi mellé lépett, és óvatosan a füléhez hajolt.
- Odanézz! - suttogta. - Látod, amit én látok? A Nagy Zombor szemében egy könnycsepp csillog.
Kajtánka igazat mondott. Az óriás sírt.
- Azok ott az én hegyeim! - mutatott körbe a Nagy Zombor. - Egyedül uralom őket időtlen idők óta. Mindegyiket úgy ismerem, mint a tenyerem. Az a Tűzhó! - mutatott egy szabályos, hóval fedett kúpra. A kedvenc hegyem.
A Zombor mostanra végképp elérzékenyült. Abbahagyta a beszédet, szeméből tojásnyi könnycseppek buggyantak ki és csorogtak alá szőrös mellkasára.
- Mi a baj, miért sírsz? - kérdezte riadtan Kajtánka. - Segíthetek rajtad?
A zombor ajka lebiggyedt, fejét szomorúan megrázta.
- Segíteni? - kérdezte. - Ugyan hogyan tudnál te segíteni nekem? Én hatalmas uralkodó vagyok, te pedig egy egyszerű manólány.
Kajtánka sértődötten vágta csípőre a kezét.
- Kikérem magamnak! Én egyáltalán nem vagyok egyszerű. Különleges tüsténmanót tisztelhetsz bennem, és a barátomban, Lupiban. Arra születtünk, hogy a bajbajutottakon segítsünk.
- De én nem jutottam ba-hajba - zokogott fel a Zombor.
Lupi tétován tárta szét a karját.
- Ebben az esetben mi nem tehetünk semmit, sajnálom!
A Nagy Zombor megértően bólogatott, és közben a könnyeit nyeldeste.
- Rajtam senki nem tud segíteni! Egyedül a furmányok kedvesek velem. Mindenféle játékot hoznak nekem ide. Leteszik a domb aljára, de azután gyorsan elszaladnak.
- Nálunk odahaza senkinek nincs ennyi játéka! - szólalt meg Mimi. - Igazán örülhetnél ennek a sok kincsnek.
- Örülök is! - bólogatott megtörten a Nagy Zombor. - Szívesen játszom az új játékokkal. De az az igazság, hogy gyorsan megunom őket.
Mimi elgondolkodott.
- Másképpen is lehet játszani, nem csak játékokkal. Ugye, Picasso? - nézett a macskára, és kesztyűjével megcirógatta cicája orrát.
A macska a hátsó lábára ült, és pofozgatni kezdte Mimi kesztyűjét. A Zombor abbahagyta a sírást. Csodálkozva nézte őket.
- Játszhatunk a cicánkkal - magyarázta Mimi -, és játszhatunk a barátainkkal is. Például fogócskát. Az a legegyszerűbb. Gyere Kajtánka! Kapj el, ha tudsz!
Mimi botladozva futásnak eredt a nagy hóban, Kajtánka pedig utána szaladt. Lihegve kergetőztek a Nagy Zombor oszlopos lábai körül.
- Nahát! - mosolyodott el a Zombor. - Micsoda játék! Esetleg én is megpróbálhatnám?
Picasso mellső mancsával integetett.
- Gyerünk, nagyságos uralkodó! Kapj el, ha tudsz!
Picasso fürgén ugrándozott a Zombor körül, aki nagyon igyekezett. Esetlenül forgott körbe-körbe, de mindhiába, nem tudta elkapni a fürge macskát.
- Hát ez a játék igazán vidám! - nevetett fel az óriás. - Egészen kimelegedtem. És el is fáradtam. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez. Folytassuk egy kicsit később!
- Az uralkodó szava parancs! - hízelgett Picasso, és közben Mimire sandított.