Mesemalom

Mimi, Kajtánka, Lupi és Picasso lihegve görnyedtek előre a Pipacsmező túlsó szélén. A hoppanyúl - akinek akkor már a nyomát sem lehetett látni - olyan sebesen száguldott velük előre, hogy alig győztek a nyomában ugrálni. Néhány pillanatuk volt csupán, hogy odaugorjanak, ahol szétnyílt a pipacsok gyűrűje. A pipacs szárak amilyen gyorsam szétnyíltak, olyan gyorsan össze is zártak. Hoppa-hoppa-hoppapa, visszhangzott fülükben a hang, miközben ereikben még mindig vadul lüktetett a vér.

-          Ez... ro...hoszabb volt mint a tornaóra! - nyögdécselt Mimi. - Pedig Géza bácsi igazán nem kímél minket. Talajtorna, futás, magasugrás...

-          Mih...- kezdett bele Lupi még lihegve -, mih se vagyunk ehhh-hez hozzászokva.

-          Ami igaz az igaz, én is szívesen ennék egy kis répát, hogy újra frissnek érezzem magam! - rogyott le a fűbe Kajtánka. De sajnos, egy morzsányi elemózsiám se maradt.

A manólány szoknyája szétterült a füvön. Picasso azon nyomban rátelepedett, és kényelmesen összegömbölyödött.  Mimi végignézett az alaposan elfáradt társaságon.

-          Van nálam egy kis ropi! - vette ki szoknyája zsebéből a zörgős zacskót. - Egyetek, jót tesz! De azután indulás, megyünk a Magas Hágóra!

Hátat fordított Pipacsmezőnek, és az előtte tornyosuló hegyláncot nézte. Komor hegyormok néztek vissza rá, köztük meredek szakadékok vágtak le a mélybe. Mimi talán még sosem látott ilyen hatalmas, ennyire kopár hegyeket. Félelmetes, suttogta szinte hangtalanul maga elé, de nem engedte, hogy a rossz érzések felülkerekedjenek az elszántságán.

-          Arrafelé már havas a sziklák teteje! - mutatott a távolba, és igyekezett annyi könnyedséget csenni hangjába, amennyit csak tudott.

-          Az ott a Magas Hágó - magyarázta Lupi. - Oda kell eljutnunk, ha találkozni akarsz a határlesőkkel.

-          Hosszú séta lesz! - komorodott el Kajtánka. - Hosszú, és nagyon hideg. Attól tartok, nem öltöztem fel elég melegen.

-          Nem akarsz az öledben vinni? - nyávogott fájdalmasan Picasso, és közelebb tornázta magát a manólányhoz.

-          Nem, Picasso, szó sem lehet róla! - szólt rá Mimi. - Nem élhetünk vissza a kedves tüsténmanók segítőkészségével. Gyere szépen, ki fogod bírni! Különben is, neked négy lábad van, nekünk meg csak kettő.

-          Jó, jó! - morogta a bajsza alatt a macska. - De a ti lábatok jóval hosszabb, mint az enyém. Gondoljatok csak bele, mennyit tipegek, amíg ti csak egy vagy két lépést teszek meg.

-          A vitát lezárom! - mondta Mimi azon a szigorú hangon, amiről Picasso tudta, hogy azonnal véget kell vetnie a nyávogásnak.  - Picasso a saját lábán fog közlekedni. Gyertek, induljunk!

A vándorok csendben baktattak. A zöld fű, a lankás dombok lassanként eltűntek körülöttük. Néha hátrafordultak, de már a látóhatár vörös csíkjaként tűnt fel csupán Pipacsföld bársonyos vöröse. Az egyik völgyben sötétlilán pettyezett áfonyamező keresztezte útjukat. Jó alaposan megtömték gyomrukat az ízletes gyümölccsel. Csak Picasso kerülgette fintorogva a bogyókat.

Ahogy magasabbra hágtak, az utukba akadó köveket már moha és zuzmó fedte, és a növényzet is egyre gyérült. Hódara szitálta be a keskeny, meredeken emelkedő ösvényt. Nemsokára átléptek az egybefüggő hótakaró világába. Lélegzetünk fehér bárányfelhőket rajzolt a levegőbe.

-          Micsoda szikrázó fehérség! Sehol egy lábnyom. Még sosem láttam ilyen hatalmas hómezőt... - álmélkodott Mimi, és fázósan összehúzta magán vékony pulóverét.

-          Milyen jó neked, Picasso! - sopánkodott Kajtánka. - Ha nekem is ilyen szép, tömött bundám lenne, nem fáznék ennyire.

-          Ha tudni akarjátok, nekem sincs melegem! - nyávogott sértődötten Picasso. - Hallott már valaki hómacskáról? Na, ugye, hogy nem?! Mi sem szeretjük a csontig hatoló hideget!

-          Tartsatok ki! - szólalt meg Lupi. - Már nem lehet messze a Magas Hágó.

-          Honnan gondolod? - kérdezte Mimi.

A tüsténmanó előre mutatott.

-          Csaknem belepte a hó az utat, de nézzetek oda! Látjátok? Ott az első nyom! Tisztán kivehető. Ez egy furmánycsizma nyoma. Biztos vagyok benne, hogy a közelünkben császkál valamelyik határleső.

Mimi megállt. Felnézett az előttük magasodó két sziklaoromra.

-          Látjátok? - kiáltotta vacogó fogakkal. - Ez lesz az! Ott a hágó a két szikla közt!

-          Igen! - tapsikolt Kajtánka. - Sikerült! Megtaláltuk!

Újult erővel másztak tovább, miközben a hó egyre nagyobb pelyhekben kezdett szállingózni körülöttük.

-          Gyerünk! - bíztatta a többieket Mimi. - Már csak néhány lépés, és fenn leszünk a szikláknál. Tartsatok ki!

Lupi a kezét nyújtotta.

-          Fogózkodjunk össze! Nyakunkon a sötétség, nem szeretném, ha bármelyikünk eltévesztené az ösvényt. Aki rosszul lép, az könnyen a mélybe zuhan...

-          És én?! - nyávogott panaszosan Picasso. - Velem mi lesz? Csak két kezed van!

Lupi nevetve beadta a derekát.

-          Úgyis üres már a tarisznyám. Nem bánom, gyere, te macskafajzat, beleülhetsz!

-          Nyaú! - helyezkedett el mocorogva az iszákban Picasso. - Hogy ez milyen finom! Várj, nem maradok hálátlan. Finom, puha a szőröm. Cserébe megmelegítelek.

-          Az bizony jó lesz! - felelte Lupi, és megragadta a lányok kezét. - Már csak néhány lépés, és ott leszünk! Gyerünk!