Mesemalom

Zordon idő tépdeste Mikulás Apó házát ezen a télen. A hó belepte a tetőt, még az ablakpárkányokat is vastag, fehér takaró fedte. A két krampusz, Csuszpájz és Kampec nem győztek panaszkodni, annyiszor kellett újralapátolni a havat a rénszarvasok istállójához vezető úton. Piros orral újra meg újra bekukkantottak a házba, titokban abban reménykedve, hogy legalább a mihaszna rendetlen nyulak segítenek majd a mikuláscsomagok összeállításában. De a nyulaknak se híre, se hamva nem volt, csak Mikulás Apó rendezgette odabenn morcosan az ajándéklistákat, pakolgatta az ajándékokat. Hála szorgalmas kezeinek, minden készen állt a nagy estére.
- Csuszpájz, Kampec! - harsogott Télapó. - Itt az ideje, befogjátok a rénszarvasokat. Indulnunk kell, a gyermekek várják az ajándékokat!
- Télapó! - szólalt meg meggyötört, náthás hangon Kampec. - Nem halaszthatnánk el az indulást? Odakinn megint fekete hófellegek gyülekeznek. Félek, bajba kerülünk!
- Hohohó! - szólt vidáman Mikulás Apó, bár a krampuszok, akik már jól ismerték, mégis érezték hangjában az aggodalmat. - Csak semmi késlekedés! Rögvest indulunk.
A két krampusz körbetekerte nyakát a legmelegebb sállal, amit csak találtak, azután engedelmesen végigaraszoltak a hófalak között, hogy befogják a rénszarvasokat a szán elé. Üggyel-bajjal kihordták az ajándékokat, amiből olyan temérdek volt, hogy alig fért el a szánon.
Az északi szél, aki elhatározta, hogy ezen a télen ő uralja a vidéket, haragosan fújtatott, amikor meglátta az égbe emelkedő szánkót. Hát mégis nekiindul az öreg, bosszankodott magában, hiába hordtam a házához Lappföld összes havát?!
Nekiiramodott, hogy alaposan megtáncoltassa a fekete fellegeket.
- Gyerünk, barátaim! Itt az ideje, hogy megmutassuk milyen egy igazi hóvihar!
A rénszarvasok csatakosan száguldottak a levegőben, de hiába. Szélúrfi utolérte a szánt, s vitte magával a fellegeket is. Olyan hatalmas hóvihar kerekedett, hogy a rénszarvasok az orrukig sem láttak. A szánt kénye-kedve szerint tologatta, borította jobbra-balra az északi szél, egyre hevesebb és havasabb rohamokkal.
- Végünk lesz! - kiáltott fel Kampec! - Szélúrfi megháborodott! Ha így megy tovább, lezuhanunk!
- Ó, ne! - kiáltott fel Télapó, amikor a szél fogást talált a szán alján, s hirtelen leborította az utasokat, a rénszarvasokat pedig kényszerleszállásra bírta. - A szán! Jahahaj! - kiáltott fel újra, de hangját elnyelte egy alagút. - Hova kerültem? Mi...hi ez?! Valami cső?
Télapó, aki nagy ismerője volt mindenfajta kürtőnek, hamarosan rájött, hogy egy eldugult kémény foglya lett. Nyögve rúgkapált, hogy meglelje a lefelé vezető utat, de hiába. Csak a fekete kormot kavarta fel kapálódzó lábaival. Széles vállai, hatalmas pocakja megfeszült a kürtőben.
- Ennek a fele se tréfa! - morfondírozott az orra alatt. - Segítség! - kiabálta. - A Mikulás beszorult! Beszorultam! Jöjjön már valaki!
A rendetlen nyulak szomorúan üldögéltek az elhagyatott, fehér tornyos várkastély könyvtárszobájában, mely Lappföld határán valaha a legnagyobb várurat szolgálta. Mikulás Apóhoz indultak, hogy segítsenek az ajándékcsomagolásban, igaz, titokban valamennyien abban reménykedtek, hogy Télapónál most is akad elég káposzta és répa a fáradt nyulak részére. Ám Szélúrfi haragja a nyulak tervét is tönkretette.
- Jahaj! - kiáltotta Krémes. - Ezen az ünnepen már nem lesz répa! Úgy néz ki, hogy itt rekedtünk.
- Pfuj! - tüsszentett Bizsu. - Csak ezek a poros könyvek! Semmi hasznuk nincs. Én még a képeket se szeretem nézegetni.
- Csss! - kapta fel a fejét Krémes. - Odalenn valaki az ajtót kapirgálja! Halljátok?
A sok nyuszi egyszerre bólogatott.
- Talán farkas! Vagy egy medve! - ugrott fel Bizsu, és bajuszszálai rémülten repkedtek a levegőben.
- Én nem félek! - kiáltotta Krémes. - Gyerünk, banda! Nézzük meg, ki van odalenn!
A várkastély kopott szőnyegei csak úgy porzottak a leugráló nyulak tappancsai alatt. Hamarosan valamennyien a bejárati ajtó előtt álltak. Ijedten pislogtak egymásra.
- Ki van ott? - szedte össze a bátorságát Bizsu. - Medvét és farkasnépet nem engedünk be. Nincs több hely, sajnáljuk!
- Mi vagyunk azok! - szólalt meg valaki náthás hangon. - A krampuszok!
A nyulak szeme felcsillant.
- Máris nyitjuk! - ugrott oda Krémes.
Azzal néhányan a legügyesebbek közül egymás nyakába ugrottak, és elfordították a hatalmas rézkulcsot.
- Bejöhettek!
A két didergő krampusz a küszöbön állt. Csodálkozva nézték a rendetlen nyulak bandáját.
- Hát ti itt vertetek tanyát?! - kérdezte Csuszpájz, és nagyot tüsszentett. - Hiányoztatok a munkánál!
- Mikulás Apóhoz indultunk most is - magyarázta Krémes -, de elzárta az utat a hóvihar. Jó ideje didergünk ezen a helyen. Gyertek velünk a könyvtárszobába! Majd együtt tüzet gyújtunk. Ti biztosan tudjátok, hogyan kell! De hol hagytátok a rénszarvasokat? S hol van Mikulás Apó?
A könyvtárszobában a két krampusz mindent töviről hegyire elmondott a nyulaknak. Könnyező szemmel mesélték, hogy a szán felborult, háromszor járták körbe a kastélyt, de Mikulás Apót sehol nem találták. A nyulak elnémultak, szomorúan pislogtak hol egymásra, hol a krampuszokra.
- Ömmm....öm.. egítség! - nyögött fel valaki mély hangon a kastély távoli zugában.
- Szellemek! Szellemek járják az ódon kastélyt! - rebegte Bizsu.
- Ez Mikulás Apó hangja! - kiáltott fel Kampec. - Valahol itt kell lennie... De honnan jön a hang?
- Honnan máshonnan? A kéményből? - kaparta meg izgatottan piros orrát Csuszpájz. - Foglalkozási ártalom!
- Gyerünk! - kiáltotta Bizsu. - Szabadítsuk ki!
Valamennyien az öreg könyvtárszoba kandallójához ugrottak.
- Nem csoda, hogy nem tudtatok tüzet rakni! - szólt Kampec. - Ez a kémény be van dugulva! Gyerünk! Hozzatok botokat, ki kell kaparnunk a kormot.
A nyulak nekieredtek, s ki-ki milyen botot talált, azzal döfködte vel a kandalló eldugult kürtőjét. A korom úgy szállingózott alá, mint odakinn a csendesedő hóesés.
- Egy csizma! - kiáltotta Csuszpájz! És még egy! - Gyerünk barátaim, húzzátok!
A nyulak belecsimpaszkodtak Mikulás Apó nadrágjába, csizmájába, aki hamarosan hatalmas nyögéssel lehuppant az öreg kandallóba.
- Nahát! Köszönöm nektek! - nézett az öreg az őt körbevevő nyulakra és a két alakra, akik dermedten bámultak a Télapóra.
- De hiszen ez nem lehet Mikulás Apó! - nyögött fel Bizsu. - A Mikulásnak piros a ruhája és fehér a szakálla. Ez az alak itt talpig fekete! Még a szemöldöke és szakálla is éjsötét!
- És ajándék sincs nála! - pityeredett el Krémes, mire az összes nyúl szeme könnybe lábadt.
- Hohohó! - csilingelt a jól ismert hang. - Ide nekem azt a tollseprűt!
- Mikulás Apó! Hát tényleg te vagy az! - csillant fel a mosoly Bizsu könnyes szemében, amikor Télapó végre leporolta magát. - De hol vannak az ajándékok?!
Ekkor hatalmas robajjal egy puttony zuhant alá a kandalló hideg parazsára.
- Látjátok a legnagyobb csomagot? - kacsintott Télapó. - Azt bizony nektek hoztam! Abban vannak az idén termett, legfinomabb lappföldi répák és öt fej káposzta!
A nyulak csillogó szemmel ölelgették Mikulás Apót.
- Jól van, jól van! Megüljük a lakomát, de előbb el kell végezni a munkát!
Az ablak tépett függönye elé lépett.
- Úgy látom, elállt a hóesés. A rénszarvasaim már izgatottan toporognak odalenn. Még semmi nem késő! Mikulás Apót nem állíthatja meg a hóvihar! Munkára! Szedjük rendbe ezt a puttonyt!
Így esett, hogy ezen a télen csak nagyon késő éjjel kerültek a gyerekek ajándékai az ablakokba. Ki érti, miért, valamennyi csomag icikét-picikét kormos volt...