Mesemalom

Mimi elgondolkodva nézte a Nagy Zombort.
- Te vagy Zordonnord uralkodója - szólalt meg. - De kik az alattvalóid? Talán csak a hóval borított, néma hegyek? Olyan magányosnak tűnsz. Kérlek, ne haragudj, hogy ezt mondom!
A Nagy Zombor lehuppant a hóba.
- Nincsenek alattvalóim - ismerte be, és mélabúsan megcsóválta nehéz fejét. - Zordonnordban egyedül én lakom. Igaz, láttam már pár fehér farkast kóborolni a sziklák között. Én a hófödte hegyek királya vagyok! - emelte fel büszkén a fejét, és körbemutatott.
Mimi bólogatott.
- Ez nagyon tiszteletreméltó. De nem segít azon, hogy magányos vagy.
- Bizony! Az nagyon szomorú lehet, ha valakinek nincs kivel játszania, viccelődnie. Vagy csak egyszerűen beszélgetni - töprengett Lupi. - Meghallgatni másokat és a saját gondolatainkat megosztani is nagyon fontos dolog. Kajtánka és én le szoktunk ülni a tűz mellé, hogy beszélgessünk. Ilyenkor mondjuk el azt is, hogy kinek miben tudtunk segíteni.
Az uralkodó nem bírt tovább a könnyeivel. Fejét karmos mancsába hajtotta, és újból zokogni kezdett. Kajtánka mellé lépett.
- Ne sírj! - simogatta meg bátortalanul a Zombor oldalát. - Mi itt vagyunk, és segítünk neked.
A Zombor megrázta hatalmas fejét.
- Biztosan itt hagytok, és újra egyedül maradok! - zokogta fájdalmasan, könnyeit nyeldesve. - Eddig csak unatkoztam, de most már szomorú is vagyok. Milyen jó a társaságotokban lenni! De tudom, hogy hamarosan itt hagytok engem...
Mimi szeme felcsillant.
- Az igaz, hogy nem maradhatunk sokáig. De eszembe jutott valami!
A Zombor abbahagyta a zokogást, és könnyes szemével a kislányra bámult.
- Szívesen bemutatnálak a furmányoknak. Nagyon kedves népek, és a határlesők itt laknak a szomszédodban. Bármikor találkozhatsz velük, amikor csak kedved tartja.
- Nahát! - álmélkodott Kajtánka. - Milyen okos gondolat!
- Egy tüsténmanónak is a becsületére válna - tette hozzá Lupi.
A Nagy Zombor abbahagyta a sírást, és erősen összeráncolta keskeny homlokát.
- A furmányoknak?! Kedves népek lehetnek, hogy ennyi mindent idehordanak nekem. De nem hiszem, hogy kedvük lenne velem játszani. Már akkor hanyatt-homlok futásnak erednek, ha messziről észrevesznek. Biztosan félnek tőlem.
- Meglehet! - válaszolt Mimi. - De ez csak azért van, mert nem ismernek. Ha a furmányok megtudják, hogy milyen kedves és érzékeny lélek vagy, bizonyosan megkedvelnek majd.
- Gondolod? - kérdezte félénken a Nagy Zombor.
Mimi biztatóan mosolygott a hatalmas óriásra, aki elkámpicsorodott arcával úgy nézett vissza rá, mint egy kisgyerek.
- Nem gondolom, hanem tudom. Biztos vagyok benne. Gyere velünk, és meglátod!
- Hát jó! - tápászkodott fel a Nagy Zombor. - Menjünk! De várjatok csak egy kicsit! Azt még meg sem kérdeztem tőletek, mit kerestek erre, ahol a madár sem jár.
Mimi nagyot sóhajtott.
- Nekem és a barátnőmnek van egy közös kincsünk. Pontosabban csak volt, mivel eltűnt. Egy karkötő. Úgy neveztük, barikari. Ezt a dolgot indultam el megkeresni. Minden jel arra mutatott, hogy itt találom meg Zordonnordban, de nem leltünk rá a játékhalomban.
A Nagy Zombor megrázta a fejét.
- Sajnálom! - mondta. - Nem igazán emlékszem már rá, hogy milyen játékok kerültek be a kupacba. Indulhatunk most már? - toporgott izgatottan.
A homlokára csapott.
- Sokkal gyorsabban haladunk, ha felveszlek benneteket a markomba. Nekem néhány lépés csupán a határ, a szakadék és a hideg sem ellenségem. Gyerekjáték szinte. Akarjátok?
A tüsténmanók ijedten néztek egymásra és Mimire. Picasso apró, színes gombóccá kuporodott össze.
- Nagyon jó lenne! Köszönjük! - felelte Mimi, és biztatóan nézett a többiekre. - Lupi, Kajtánka! - segítsetek beszállni az uralkodó markába, és másszatok be mellém ti is.
Erre már a két tüsténmanó sem tudott mit mondani. Ha segíteni kell, nincs mese, meg kell tenni, amit Mimi kér. A Nagy Zombor előrehajolt, és a földre fektette a jobb mancsát. A kislány felkapta Picassot, és odalépett.
- Kérem a kezed, Lupi! - mondta.
Megragadta a tüsténmanó ujjait, és hatalmasat lépett. Olyan hatalmasat, hogy egyenesen belehuppant a Zombor sötétszürke, csupasz tenyerébe.
- És most ti jöttök! - kiáltotta Kajtánkának és Lupinak, a Zombor mutatóujja mellett lenyújtotta a kezét. - Gyertek! Most én segítek nektek.
A két tüsténmanó egymásra nézett és bólintott. Egyesével felmásztak a Zombor tenyerébe, és elhelyezkedtek Mimi és Picasso mellett.
- Indulhatunk? - kérdezte a Nagy Zombor.
- Igen! - felelték kórusban az utasok.
- Ne menj túlságosan közel a határlesők kunyhójához! - kérte Mimi. - Szeretnék előre menni és beszélni velük. Tudod, hogy ne ijedjenek meg tőled!
A Zombor bólogatott. Lassan, óvatosan felemelte a kezét, és közben felegyenesedett. Szeme élénken villant.
- Egy kicsit jobban összecsukom a mancsom - mondta. - Nehogy kipotyogjatok.
- Hát jó! Legyen így! - sóhajtott Kajtánka, de ki nem merte mondani, milyen szörnyűségek járnak a fejében. Hogy talán a Nagy Zombor most elrabolja őket, felviszi foglyait a Tűzhó tetejére, hogy ott játszadozzon velünk...
Az óriás nagyon óvatosan húzta összébb az ujjait, olyan ügyesen, hogy a tenyerében már szinte melege lett az utasoknak a sok kölcsönruhában.
Mimi kicsit mocorgott, azután óvatosan odébb csusszant, mert valami erősen nyomta az oldalát. Kikukucskált az óriás ujjai között. A Nagy Zombor hatalmas léptekkel haladt előre a néma, fehér tájban.
- Hamarosan elérjük a Fagyrogyást! - biztatta utastársait.