Mesemalom

Lupi és Kajtánka boldogan masíroztak a színes bokrok között. Előzékenyen hajtották félre a benyúló ágakat, gondosan megóvva az utazókat az alattomos tüskéktől. Jókedvükben még egy nótára is rágyújtottak.
'Várnak a kalandok, hohohó,
Vidáman lépdel a tüsténmanó.
Erdők és bozótok, hohohó,
Segít a manó, mert jóravaló.'

Nemsokára Picassonak is kedve támadt egy kis nyivákolásra.

'Nincs szebb, mint a tarka macska,
Fényes szőre, hegyes farka.'

Mimi felnevetett.
- Alakítsatok egy vegyes kórust!
- Remek ötlet! - ujjongott Lupi.
A macskák jobb szeretnek együtt énekelni! - hárított Picasso, és sértődötten elfordította a fejét.
Mimi komoran bólogatott. Picassonak az igazságot mondja, gondolta. Hány éjszakán keresztül forgolódott ébren az ablaka alatt kornyikáló macskakórus miatt. De úgy döntött, ezt most nem hozza szóba. Jobb a békesség.
Picasso megtorpant, és megálljt parancsolt.
- Valaki kajtat a bokrok között! - suttogta. - Egyenesen felénk tart.
- Mi megvédünk benneteket! - súgta Lupi remegő hangon, ám ez egyáltalán nem volt valami meggyőző.
A tüsténmanók ijedten tekintgettek egymásra, miközben egyre közelebbről, egyre hangosabban hallatszott az ágropogás. Mimi lekuporodott egy közeli fa mellé, és szorosan magához ölelte Picassot. Szemében rémület csillogott.
- Mindjárt sikítok, Picasso! - hadarta a macska fülébe. - Nagyon félek!
- Csak a fülembe ne, ha kérhetem! - felelte Picasso. - Annál már egy rém is jobb!
- Igazán köszönöm! - felelte sértődötten Mimi.
A két tüsténmanó a szívéhez kapott.
- Itt van! - kiáltotta sírós hangon Kajtánka. - Nincs menekvés...
- Mindjárt előlép! - nyögött fel Lupi.
Ám a bokor mögül csak egy fiatal furmány kandikált ki. Tépett hajfürtjei és bozontos szakálla eszelős vándorra emlékeztették Mimit.
- Hát itt vagy! Végre megtaláltalak! - ugrott a furmány Kajtánka elé.
A tüsténmanó lány lélegzete elakadt.
- Te engem keresel? Komolyan?!
A furmány bólintott.
- Te vagy az a tüsténlány, aki rendbehozta egy furmány barátom szakállát. A határ közelében történt az eset, ugye?
Mimi felnevetett.
- A te furmány barátod elég mérges volt! Kajtánka csinos varkocsba fonta a szakállát.
Hát ez az! - komorodott el a furmány. - Azóta minden furmánylány körülötte legyeskedik. Még az én választottam, Pirulina is.
A furmány legény váratlanul felzokogott.
- Fond be az én szakállamat is! - rogyott térdre Kajtánka előtt. - Kérlek, nagyon kérlek! Ha kell, szedek neked két szakajtó gombát. Vagy piros ribizlit! Vagy kék áfonyát.... Vagy amit csak aka-ha-harsz - hüppögte.
- Nahát! - pirult el Kajtánka. - Nem gondoltam volna, hogy így megtetszik majd a furmányoknak az én fonásom. Mondd, mi a neved?
- Lelének hívnak - pirult el a fiatal manó.
A térdeplő furmányhoz lépett, és szelíden megsimogatta a vállát.
- Nem kell nekem semmi, szívesen megcsinálom, ha ez minden vágyad. S ha akarod, még szebb is lesz, mint a barátodé. Megfonom mondjuk... szívecskésre.
- Nahát! Megtennéd?! - nézett rá ángyorodott arccal Lele. - Örökké hálás leszek neked ezért.
- Hát persze! - mosolygott Kajtánka. - Ez csak természetes. A tüsténmanó ott segít, ahol tud.
Kajtánka nyomban munkához is látott. A furmány arcát hamarosan csinos szakállfürtök díszítették, és ahogy ígérte, a két középső varkocsból nagy gondossággal szívecskét formált.
- Ezt nevezik a szerelem szakállának! - suttogta Lele fülébe. - Nem lesz lány, aki ellen tudna állni neked! De biztos ami biztos, a hajadat is rendbe hozom.
Az erdő hamarosan Lele hangos óbégatásától visszhangzott.
- Ne húzd! - kiáltotta a furmány sírós hangon. - Fáj a fejem!
- Csendesebben! - intette le Kajtánka. - Kénytelen vagyok kifésülni a kócos hajad. Maradj nyugton. A költők is megmondták, hogy a szerelemért szenvedni kell!