Mesemalom

Olyan sebesen haladtak előre, ahogyan csak bírtak. Lupi hangosan szuszogott. A hideg ellenére alaposan kimelegedett a tarisznyájában szundikáló, jóltáplált macska cipelése közben.
- Nagyon fázom! - pityeredett el Mimi. - Anyukám biztosan nem engedett volna el kabát nélkül ilyen nagy hidegben! Jaj, hogy leszidna, ha most látna!
De Mimi panaszára senki nem válaszolt. Minden szempár a fehér sziklaoromra tapadt, ahonnan a vastag, hosszú szűrbe burkolózott furmány hirtelen előbukkant. Súlyos zsákot húzott maga után.
- Hejhó! - kiáltotta, és integetni kezdett. Egyre közeledett, szinte gurult görbécske lábain, és közben be sem állt szakállal szegélyezett szája. - Hogy kerültök ide, szegénykéim, hö? Mi ez a hiányos öltözék? Talán meguntátok az életet? Rémes errefelé a hideg. Mi járatban vagytok? Eltévedtetek? Talán nem tudjátok, hogy odafenn trónol a szörnyű zombor, Zordonnord hatalmas ura?!
A vidáman kurjongató furmány megállt előttük. Mimi és a csapat dermedten figyelte. Mielőtt még bárki szóra nyithatta volna a száját, a jövevény újabb hangos szónoklatba kezdett.
- A hidegen azért segíthetek! - kacsintott bozontos, dérrel borított szemöldöke alól. - Nagy szerencsétek, hogy a közelben van a Határleső Furmány Raktár. Régóta figyelünk már benneteket. Felpakoltam a szolgálati öltözőből pár holmit. Itt van ebben a zsákban minden, itt ni!
Azzal választ sem várva letérdelt a hóba, és zsákjából egyesével húzta elő a melegebbnél melegebb ruhadarabokat.
- Furmánykabát! Furmánymellény! Hótaposó! Kezeslábas! Pufajka! Sál és bojtos sapka! Van itt minden, kapkodjátok magatokra, mielőtt teljesen megdermesztene benneteket Zordonnord jeges szele.
- Köszönjük! - suttogta Mimi, és nehézkesen meghajolt a határleső előtt. - Ha nem segítesz rajtunk, bizonyosan itt fagyunk meg.
- Mi a neved? - kíváncsiskodott Kajtánka.
- Potoknak hívnak.
- Vagy úgy! - bólintott Mimi. - Szép név...- tette hozzá bizonytalanul.
Kajtánka is bemutatta a csapatot.
- Hm... Ki tudja... Biztosan érdekelné a Zombort néhány jégbefagyott utazó. A kutyafáját neki! Hogy ez eddig nem jutott az eszembe. Pedig kitűnő ötlet! - dörzsölgette fagyos szakállát.
- Nem éppen! - szólt rá Lupi mérgesen, miközben egy melegen bélelt kezeslábasba igyekezett bebújni. - Hogy mondhatsz ilyet!
- Nem kell mindent szószerinti értelemben venni! - kacsintott Potok. - Nem mondtam komolyan!
A nagy lármára Picasso is felébredt. Álmosan kikukucskált a tüsténmanó zsákjából.
- Nyaú! - nyávogott méltatlankodva. - Számomra semmi nincs ebben a zsákban?
- Dehogynem! - kiáltotta a furmány. - Macskákra is akad nálunk holmi! - mondta, s azzal előhúzott egy aprócska ruhadarabot. - Tadám! Ez itt legújabb találmányunk. Bélelt macskanadrág!
Picasso álmélkodva nézte hol a nadrágot, hol a furmány csillogó szemét.
- Leesik rólam, innen látom - méltatlankodott. - Ezt vadmacskára szabták, nem ilyen aranyos házicicára, mint amilyen én vagyok.
De a furmányon nem lehetett kifogni.
- Várj csak, várj csak... - túrt bele a zsákjába. - Meg is van, mi kell hozzá! Tadám! Itt a híres macska hózentróger!
Azzal felcsíptette a kis szerkezet a nadrág elejére és hátuljára, és Picassonak nyújtotta a ruhadarabot. Kajtánka azonnal a macska mellé ugrott.
- Nem tudja egyedül felvenni! - magyarázta a határlesőnek. - Majd én segítek!
Potok csípőre dobta kesztyűs kezét, és elégedetten nézett végig a társaságon. Picasson kiválóan állt a citromsárga macskanadrág. Igaz, derékban kicsit lifegett, de így legalább könnyebben mozog benne, gondolta elégedetten.
Végre Lupi is magára küzdötte a csíkos kezeslábast. Még a kapucnit is a fejére húzta. A fehér prémszegély alól szúrós tekintettel nézte a határlesőt. Még nem döntötte el, hogy a furmány tényleg csak viccnek szánta-e, amit a jégbefagyott utazókról mondott.
Kajtánka szerényen egy szürke pufajkába burkolózott. Szerencsére akadt hozzá egy fehér bélelt nadrág, és egy kötött, piros sapka, két rózsaszínű bojttal. De legcsinosabban Mimi festett a kis piros bundában, a vastag, sötétkék nadrágban és az ugyancsak meggyszínű, meleg usankában. A kabát ujja épp csak a könyökéig, a nadrág a térdéig ért, de így is hálás volt, hogy a zsákban akadt holmi, amit magára húzhatott.
- Ez az öltözék való ide! - bólogatott elégedetten a határleső. - De most már igazán elárulhatnátok, mi szél hozott benneteket Zordonnord határára! Régóta teljesítek itt szolgálatot, de még sosem találkoztam errefelé utazókkal.
Potok elkomorult.
- A Nagy Zombortól mindenki retteg. Helyesbítek. Rettenetesen retteg.
Mimi mély levegőt vett.
- Egy nagyon értékes tárgyat keresek, ami eltűnt a rejtekhelyéről. A barátságkarkötőmet, vagy ahogy mi mondjuk, a barikarimat. Talán a Nagy Zombor megkaparintotta.
A határleső felnevetett.
- Ha érdekes tárgy az a barikari, bizony, könnyen lehet, hogy odaát kötött ki. Látjátok ott azt a két havas kúpot? - mutatott a távolba.
Mimi bólogatott.
- Oda hordjuk mi határlesők a mindenféle játékot, csecse-becsét, csetresz-betreszt a Nagy Zombornak.
- De miért csináljátok?
- Ez még kérdés?! A furmánynép attól retteg, hogy a Nagy Zombor egy nap nekiindul, és maga mögött hagyja Zordonnordot. Olyan hatalmas, annyira félelmetes, hogy attól félünk, hogy mindent tönkretesz, amit felépítettünk. A falvainkat, a kunyhóinkat, a kertecskéinket. Ki tudja, mire képes...
Kihúzta magát, és így szólt.
- Mi, határlesők, arra tettük fel az életünket, hogy itt tartsuk őt, a kietlen Zordonnordban. És igen, nem tagadom. Elcsenünk odafentről ezt, azt, de csak azért, hogy a Zombornak ajándékozzuk. Azt szeretnénk, hogy játsszon szépen és maradjon itthon!
- És mit csinál ő ezekkel a tárgyakkal? - érdeklődött Mimi.
- Hát ez az! - ingatta a fejét Potok. - Megfigyeltük, hogy mindennek örül, amit hozunk neki, de egy-két napnál semmivel nem foglalkozik tovább. Megunja és eldobja a dolgokat. Egész dombok alakultak már ki a mancsa alatt a megunt játékokból. Egyik-másikat már rég belepte a hó.
- Ott lesz köztük az én barikarim is! - sóhajtott Mimi. - Érzem! De hogy fogjuk megtalálni?!