Mesemalom

Mimi tátott szájjal bámulta a sárgás-fehér szőrszálakkal sűrűn benőtt óriást, aki a havas hegyek hágóján meglepő fürgeséggel leereszkedve egyenesen feléjük tartott. Léptei alatt baljósan recsegett és laposra préselődött a fagyos hó. Valamennyien kábultan figyelték az idegen lényt, akinek a teste egy hatalmas, medvére hasonlított. A háta meggörbült, karmos mancsa járás közben a térde mellett himbálózott.
- Még az arca is szőrös! Jaj, nekem! - fojtotta tenyerébe sikítását Kajtánka. - Rettenet! Egészben fog felfalni minket. Szaladjunk!
Lupi szigorúan nézett rá.
- Maradj csendben, Kajtánka, jobb lesz, ha nem ficánkolsz! Nézd, mekkora lábai vannak, és milyen izmos! Sokkal gyorsabb, mint mi. Ugyan, hová menekülhetnénk? Körbevesz minket a hómező. Még elbújni sem tudunk.
- Nagyon félek... - suttogta Mimi. - Ó, anyukám, bárcsak itt lennél!
A két tüsténmanó kétségbeesetten nézett hol a sírdogáló kislányra, hol a közeledő rémalakra.
- Mégis jobban hasonlít egy majomra! - szólalt meg váratlanul Lupi, és hangjában szelíden megcsendült a remény. - Talán nem bánt minket - tette hozzá bizonytalanul. - A majmok nem esznek se tüsténmanókat, se kislányokat. Legalábbis azt hiszem...
Picasso szorosan Mimi lába köré tekeredett.
- Kutyafülű... - nyávogta. - Lelóg a füle, mint a szomszéd komondornak. Vah!
- Vajon mit tervez? - folytatta sírós hangon Kajtánka. - Sütve fogyaszt el minket, vagy nyersen?
A Nagy Zombor egyszeriben nekiiramodott, hatalmas léptei még hosszabbra nőttek. Hamarosan jól kivehetővé vált szőrrel borított arcának minden részlete, mélyen ülő, élénk, sötétbarna szeme, mellyel a jövevényeket pásztázta.
Még két lépést tett, és megállt. Mintha egy szikla cövekelt volna le előttük.
- Nahát! - dörmögte. - Ma milyen szorgalmasak voltak a jó furmányok! - Nem egy játékot hoztak, hanem egyből hármat.
Picasso sértődötten nyávogott.
- Négyen vagyunk, ha nem látnád!
Lupi mérges pillantást vetett a kotnyeles macskára.
- Négy! - hökkent meg a Nagy Zombor. - Nem is tudtam, hogy létezik a háromnál nagyobb szám. Milyen okos ez a kicsi játék. Majdnem olyan eszes, mint a határleső furmányok. És még nyávog is. Sose hallottam még furmányt nyávogni. Igaz, a határlesők nem is jöttek a közelembe - sóhajtott.
A Nagy Zombor tüdejéből előzúduló levegőtől Lupi fejéről lerepült a sapka.
- - Lássuk csak...- hajolt le az óriás a jövevényekhez. - Nahát! Két manóféle, és egy játékbaba. Egész nagy baba, soha nem kaptam még ekkorát. És milyen csinos!
Kedvtelve nézegette Mimit, akinek a félelemtől földbe gyökerezett a lába. Így valóban hasonlított egy játékbabára.
- Ez az új babácska sokkal tetszetősebb, mint a többi! Milyen kedves az arca. Csak azt tudnám, mitől olyan szomorú.
- És hogy szeretnél velünk játszani? - szólalt meg sírós hangon Kajtánka. - Talán valami gonosz játékot eszeltél ki? Beteszel a zsákodba? Bezársz a pincédbe?
A Nagy Zombor szőrös arca megélénkült. Hosszú szája a füléig szaladt.
- Ez a manólány... - rázta meg hitetlenkedve a fejét - hozzám beszél! Talán ti is tudtok beszélni? - fordult a többiek felé.
- Igen, tudunk! - válaszolt mogorván Lupi.
A zombor szája még szélesebbre húzódott.
- Ez csodálatos! - kiáltotta. - Ilyen okos, beszélő játékokat még soha nem hoztak nekem a furmányok.
Mimi végre rászánta magát, hogy megszólaljon.
- Mi nem vagyunk beszélő játékok! - toppantott. - Miminek hívnak. Igazi, hús-vér kislány vagyok. Ők pedig a barátaim, a tüsténmanók. Kajtánka és Lupi.
- És ő? - mutatott a meghökkent óriás Picassora. - Ő kicsoda?
- A macskám. És a barátom. Picasso a neve. És te? Illő lenne, hogy végre bemutatkozz!
- Én vagyok a Nagy Zombor - felelt megszeppenve a Nagy Zombor. - Zordonnord királya! - húzta ki magát. - És Zordonnord egyetlen lakója... - hajtotta le szomorúan a fejét.