Mesemalom

Lassan megszokom a menhely rendjét. Reggel kapunk enni, inni, utána pedig rendszerint megjelenik aranyos Peti bácsi, és körülnéz a soron

Ó, ha tudnátok, hogy milyen helyes kis fekete pamacs voltam! Igaz, magasságra alig kisebb, mint most. A ház, ahova még kölyök koromban kerültem, egy falu szélén állt. Előtte sínpálya csillogott, s naponta legalább ötször mentek el arra a vonatok hol az egyik, hol a másik irányba eregetve a fehér füstöt

Csendben ülünk a ketrecben, csak Ubul csettint néha a nyelvével, ahogy a vacsora hűlt helyét nyalogatja a fényes tányér oldalán. Úgy puszilgatja, mintha a menyasszonya volna. Azon gondolkodom, hogy mit mondhatnék Babinak.

Abban az alomban én voltam a legkisebb, ezért neveztek el így. A gazda kislánya külön adott enni nekem, mert a többiek mindent felfaltak, mire a tányérhoz furakodtam. Mókás volt a testvérkéimmel hancúrozni a parasztház udvarán, és nagyon szerettem szunyókálni is a frissen illatozó szénakazal tövében. Sajnos azonban, nem maradhattunk túl sokáig együtt.

A saját gyomrom hangos korgására ébredek. Álmosan beleszagolok a levegőbe. Hol vannak az orromat ingerlő, finom reggeli illatok? Csak kutyák erős kipárolgását érzem. Ébredj, Römi! Hiszen ez a menhely! Éhes vagyok! Bárcsak itt lenne a tulipános tálam!

Tomi lehajol, és átfogja a nyakamat. Biztosan észrevette, hogy mennyire izgatott vagyok. A szívem a torkomban ver.

A portás felemelkedik a székéből, hogy végigmérjen. A fülke parányi, és mintha minden megmozdulna benne, amikor feláll. Kész csoda, hogy a magas polcról nem esett a fejére a zsebrádió.

Szinte látom magam előtt, ahogy Zoli kétségbeesetten körülnéz, és rájön, hogy mégis megszöktem. Pedig milyen gondosan kiplakátozta a környéket. Szegény Dugó! Biztosan őt szapulja, hogy miért nem vigyázott rám jobban. Micsoda kalamajka lesz ebből…

Kormos elégedetten strázsált a kamra ajtaja előtt. Fekete, téli bundája fénylett az első osztályú macskatáptól. Jutalmul kapta Ella nénitől, amiért kiűzte az egércsaládot a kamrából. Pedig könnyű munka volt, gondolta a kandúr.

Zoli egész délután egyedül most nyit be hozzánk. Fejét vakargatva komoly tekintettel körbenéz, s miután megállapította, hogy nem faltuk fel egymást, és még a szoba is épen maradt, hátat fordít. Hirtelen megtorpan, és visszanéz ránk.

Mikulás a dolgozóasztala mellett ült. Olvasószemüvegét az orra végére csúsztatva, gondterhelten olvasgatta a kívánságlistákat.

A szőke fiatalember hosszasan babrál a tetőtéri lakás kulcsaival. Félek, és ezt még titkolni sem tudom. Úgy szűkölök, mint egy pár napos kölyökkutya, de nem tudom magam visszafogni.

Ma reggel az első rigófüttyre kipattan a szemem. Már egészen biztosan tudom, hogy mit kell tennem. Csak szegény Edgárt sajnálom.

Úgy lett, ahogy Pempőnek mondtam. A gazda már éjfél előtt úgy horkol, mint a bunda. Hiába, no, ő sem lesz már fiatalabb, nem bírja az éjszakázást.

Úgy megy már az éjszakai szökés, mint a karikacsapás! Hazatérve beosonok szépen a billenős ajtón, és óvatosan visszakúszom a szőnyegemre. De mi történik itt?! Te jó ég! Edgár jellegzetes papucscsoszogásának hangját hallom.

Amikor elbúcsúztam a bandától a Szabad Erdőben, megígértem Zoárdnak, hogy megpróbálok kideríteni valamit Sankáról, és ha sikerül, újra találkozunk.

Szívem szerint már délelőtt elrohannék a kiserdei lomvárosba, de nem lehet, mert kedd van, és ilyenkor Erzsike egész nap nálunk dolgozik. Takarít és vasal. De ami sokkal rosszabb, árulkodik is!

A kiserdei kalandot verekedés nélkül megúsztam, és szerencsére a macskaajtó befelé is jól működik. De jó! Újra biztonságban, újra otthon. Edgár ugyanúgy horkol, mint amikor kiosontam.

A kiserdő nem is annyira félelmetes, mint amilyennek elképzeltem. Micsoda érzés! Römi az éjszaka kellős közepén egy vadidegen kóbor kutyával a tiltott területen, a Szabad Erdőben sétál…