Mesemalom

Ma reggel az első rigófüttyre kipattan a szemem. Már egészen biztosan tudom, hogy mit kell tennem. Csak szegény Edgárt sajnálom. Félek, hogy nagyon el fog keseredni, amikor észreveszi... Olyan gondterhelt a munkahelye miatt, és az én kis akcióm egészen biztosan csak tetézni fogja a gondjait. De nem tehetek mást. Abban bízom, hogy egy szép napon megérti majd és megbocsátja nekem, amit most elkövetni készülök.

Kedd van. Ideális nap a tervem végrehajtásához. Hamarosan megérkezik Erzsike néni, és ha ma is nyitva hagyja a bejárati ajtót, miközben az előszobát takarítja, akkor nyert ügyem van. Kiszököm a nyitott ajtón át!

A takarítónő ma reggel a pufi dzsekijében divatozik. Mit mondjak... Nem a legelőnyösebb öltözék számára. Úgy néz ki benne, mint a töltött puffancs, amit Edgár reggelizni szokott. Leül a faragott sámlira, és hangosan nyög, amíg a bundás cipőt lehúzza a lábáról. A kötött sapka marad utoljára. Utána megigazgatja a haját az előszobai tükör előtt, bár ez felesleges időtöltésnek tűnik.

Izgatottan várom a pillanatot. Erzsike szorgalmasan tesz-vesz. A nappalival már végzett, utána következik az előszoba. Végre belekezd!

- Ne sertepertélj már itt a lábam körül, te lusta jószág! Tönkreteszed a munkámat!

Felsepri az előszobát, de előtte kinyitja a bejárati ajtót, hogy a por kifelé szálljon. Mindig így csinálja. Utána elindul a fürdőszobába a felmosóért.

Ez az! Gyerünk! Fogom magam, és egy ugrással kinn termek az utcán. Futok kétutcányit, nehogy Erzsi néni utolérjen. Senki nem nézné ki belőle, hogy milyen fürge tud lenni!

Két sarok, és máris a Rebarbara utcában vagyok. Sankáék házához megyek, észrevétlenül az ütött-kopott kerítés mellé lopódzom, hogy belessek az udvarra. Most egy gyerek sincs kinn, csak egy termetes, fekete kendős néni üldögél a kispadon. A fejét hátraveti, élvezi a délelőtti napsütést.

Úgy látszik, ma Sanka is iskolába ment, vagy az ördög tudja, hogy hova, de az udvaron nincs. Jól van, így is jó. Belép a másik terv, amit arra az esetre eszeltem ki, ha nem találom Sankát. Van annak másik módja is, hogy megtudjam, hol van a menhely, sőt, hogy bekerüljek oda! Gyerünk, Römi, bátor kutya vagy!

Néhány járókelő észreveszi, hogy gazda nélkül járkálok. Felém mutogatnak. Egy szőke, magas fiatalember mellém lép. Milyen fiatal, mégis görnyedt a háta egy kicsit.

- Hát te? Miért kóborolsz egyedül az utcán? Látom, van nyakörved! Elcsatangoltál, ugye?

A zsebéből gondosan összetekert, fekete pórázt húz elő.

- Milyen szerencse, hogy nálam maradt Dugó póráza. Tudod, az én kutyámat Dugónak hívják. Fajta tiszta bulldog!

Na, még csak ez kell. Ő is ezzel a fajtatisztasággal jön, pedig egészen szimpatikus fiatalembernek látszik. Hagyom, hogy rám tegye a pórázt. Úgy! Minden a terv szerint halad. Most szépen elsétál velem a menhelyre.

- Gyere, hazaviszlek! Legalább kiderül, hogy mit szólna Dugó egy szobatárshoz!

Megtorpanok. Mi a fene? Erről szó sem lehet! Vigyél engem a menhelyre. Nem megyek veled haza! Nyüszítve ellenállok és az ellenkező irányba húzom a pórázt.

- Mi az, mi ütött beléd? Nem leszel nálam örökre. Kiteszek pár cédulát a környékbeli villanyoszlopokra. A gazdád biztosan jelentkezik érted.

Nincs menekvés. Ez a fiú erősebb, mint gondoltam. Keményen tartja a pórázt. Ki gondolná, hogy ilyen határozott? Továbbra is húzatom magam, de minden hiábavaló. Hamarosan megállunk egy új blokkház előtt. A fiú kikotorja zsebéből a kulcscsomóját, és elindulunk felfelé a lépcsőn.

Hahó! Még ez is? Utálom a lépcsőt! A körmöm csikorog és csúszik a lépcsőház fényes, kerámia padlóján. Negyedik emelet?! Jaj, nekem! Mi lesz ebből? Se Edgár, se menhely!