Mesemalom

De hiszen ez Edgár! De hogy kerül ide? Biztosan észrevette a szökésemet. Nem hagyhatom, hogy a többiek megharapják! Hogy morognak! Ez a kutyáknál a támadás félreérthetetlen jele.

- Ő a gazdám! Jó ember. Kérlek, ne bántsátok!

Zoárd a farkával int a többieknek, mire a banda lassan és kelletlenül hátrálni kezd. Edgár kétségbeesetten néz rám.

- Römi, kiskutyám! Hát már te is cserbenhagysz? Nem elég a kandúr, most még újra te is elszöksz...

Istenem! Milyen szánalmas! A térdeinél kipúposodó, csíkos pizsamájára kapta fel az utcai kabátját. Utánam jött ide, a sötét erdőbe, a kóbor kutyák közé. Pedig fél, még ha takargatná is, ismerem már ennyire. Meg kell értenie, hogy miért jöttem ide. A szűkölés úgy szakad ki belőlem, ahogy a sírás szokott az emberekből.

Edgár a fejét vakargatja, és szelíd szavakkal csitítgatni próbál.

- Na, na, kiskutyám! Te sírsz? Olyan ismerős valahonnan, ahogy most szűkölsz. Megvan! Akkor csináltad ezt először és utoljára, amikor az a fehér bundás kóbor kutya eltűnt a síneknél. Ugye, jól emlékszem?

Nekem van a legjobb gazdám a világon! Mindent ért! Kihallja a hangomból, kiolvassa a szememből az igazságot! Edgár a homlokára csap.

- Hát persze! Már értem! Azért jöttél ide, hogy megtaláld őt! No, és hol van az a szerencsés kutyalány? Hadd lássam a te híres menyasszonyodat! Melyik kutyus lenne az?

Zseblámpájával óvatosan végigpásztázza a bandát.

- Nem, az a szuka másképp nézett ki. Tisztára úgy festett, mint egy fajta tiszta kuvasz! No, jól van! Akkor nincs itt semmi keresnivalód, ugye? Gyere szépen, Römi, menjünk haza!

Újra szűkölni kezdek. Defekt arca eltorzul, látom rajta, hogy rosszul viseli a nyavalygást. Sajnálom! Én most képtelen vagyok véka alá rejteni az érzéseimet, egyszerűen nem megy. Elkeserít a gondolat, hogy ma sem láthatom Dorkát, és nincs semmi remény...

Edgár finom mozdulattal a nyakamra csatolja a pórázt, mire a többiek szemében különös fény villan. Lesütöm a szememet.

- A jólétnek nagy ára van, Römi! Engedelmeskedned kell a gazdának! - szól Pempő. Hangjában megvetés cseng.
- Ahogy a szabadságnak is! - suttogom. - Nélkülözés és kitaszítottság!

Edgár meghúzza a pórázt. Indulna, de én a földhöz cövekelem magam.

- Mi az kiskutyám? Gyere, induljunk szépen haza!

Nem, nem és nem! Nem megyek sehova. Edgár leguggol mellém, az államat a tenyerébe fogja.

- Hallgass rám, Römi! Most értettem meg, hogy miért szöktél el hazulról. Nem unalomból csavarogtál te el, hanem szándékosan juttattad be magadat a menhelyre, ugye? Mennyi ideig kutattam utánad! Megtaláltam a hirdetést, de kiderült, hogy onnan is meglógtál! Ha tudnád, mennyire megörültem, amikor végre rátaláltam a fényképedre a menhely honlapján!

Szeme szomorúan csillog.

- Tudod, azt hittem, hogy nem voltam elég jó gazdád. Gyötört a lelkiismeret-furdalás. Még abba is belementem, hogy a kandúrt hazavigyük, csakhogy végre legyen társaságod! De te azt a fehér bundás lányt keresed...

Tűnődve elmosolyodik és kedvesen barackot nyom a fejemre.

- Most hazajössz velem, és én megígérem, hogy segítek neked megkeresni azt a lányt!

Szívem megtelik hálával. Egészen biztos, hogy nekem van a legeslegjobb gazdám az egész világon. Pár vakkantással tolmácsolom szavait a többieknek. Ők már elszoktak az emberektől, nem értik meg Edgár beszédét úgy, ahogy én. Bár az is lehet, hogy Edgárt egyedül én értem meg. Talán egy fokkal jobban is, mint a többi ember...

Leveszi a pórázt, mire én a többiek mellé lépek.

- Azt akarod, hogy ők is velünk tartsanak? Ők a pajtásaid?

Igen, hát persze! Ezt akarom, ez nem is kérdés.

- Jól van! Akkor magyarázd el nekik, hogy holnap reggel itt találkozunk!