Mesemalom

Pemete Karácsonya

Kormos elégedetten strázsált a kamra ajtaja előtt. Fekete, téli bundája fénylett az első osztályú macskatáptól. Jutalmul kapta Ella nénitől, amiért kiűzte az egércsaládot a kamrából. Pedig könnyű munka volt, gondolta a kandúr. A gazdának csak ki kellett nyitnia a bejárati ajtót, és a vele szemben nyíló kamra ajtaját, ő meg rávetette magát az egerekre, és addig abba se hagyta a kergetőzést, míg valamennyi el nem iszkolt.

Pemete, a legkisebb egérgyerek nagyot sóhajtott. Mindnyájan odakinn vannak, gondolta, ki tudja, várnak-e még rám. Esténként a kamra ablakában üldögélt, és parányi mellső mancsát a hideg üveghez szorította. Abban reménykedett, hogy megpillantja őket. Egérmama elegáns, szürke bundáját, a papa hosszú bajuszát vagy valamelyik húgocskája vékony farkincáját, fekete gyöngyszemét.

De odakinn semmi nem moccant, csak a hó esett egyre sűrűbb pelyhekben, fehér paplannal takarva be a kis udvart, Ella néni kinnfelejtett seprűjének cirokszálait, és a kutyaólat, ahol már jó két éve senki nem lakott. Pemete elfordult, és leszaladt a falon. Bőven talált kapaszkodót a körme. Volt, ahol csak a festék összetapadt rétegei hiányoztak, de voltak tenyérnyi foltok, ahol már a vakolat is lekopott.

A kamra üresen ásítozott, régóta nem akadt ennivaló a korgó gyomrú kisegérnek. Egyedül Ella néni befőttjei sorakoztak a polcokon.

Kormos, aki a lábtörlő mellett bóbiskolt, felkapta a fejét. Zajra lett figyelmes. A hang a kamra felől jött. Vajon ki szaladgál odabenn? Az nem lehet, hogy még mindig van benn egér, futott át a fején, hiszen valamennyit kikergette. Kíváncsian bedugta a fejét a kamra ajtaján, körbenézett, majd óvatosan, az ajtóhoz hozzá sem érve besurrant a résen. A levegőbe szimatolt. Semmi kétség, egérszag. Ha ezt Ella néni megtudja, gondolta, oda a macskatápnak.

A polcokat kémlelte, amikor tekintete beleakadt az apró szempárba. Úgy fénylett, mint a fekete gyöngy. A macska megmerevedett. Farkasszemet nézett a kisegérrel.

- Meg fogsz enni? - cincogta rémülten az.
- Ugyan! - legyintett mancsával a kandúr. - Már rég leszoktam az egérvadászatról. Ella nénitől sokkal finomabb falatokat kapok, mint a te sovány húsod, már ha meg nem sértelek vele.

Pemete megkönnyebbülten sóhajtott el.

- Ez igazán jó hír! - mondta, de a biztonság kedvéért befészkelte magát a barackbefőtt mögé, és onnan pislogott vissza a kandúrra. - Az én húsom az átlagosnál is soványabb, több napja nem ettem. Igazából nem is vagyok éhes.
- Miért? - érdeklődött őszinte kíváncsisággal a macska. - Mi lehet fontosabb az evésnél?
- Ezt komolyan kérded? - cincogott rá olyan harciasan a kisegér, hogy Kormos arasznyit hátrált. - Ha tudni akarod, hiányzik a családom! Te kergetted el őket!

Kormos elgondolkodott. Öreg macska volt, sok mindent megélt már Ella néni mellett, de főként ideköltözése előtt, amikor még a kóbor macskák sanyarú életét élte. Amikor a néni befogadta, elhatározta, hogy hálából minden tőle telhetőt megtesz új gazdájáért. Neki köszönhette, hogy kihullott szőrcsomói visszanőttek, behorpadt oldala kikerekedett, lekonyuló bajsza újra magabiztosan kunkorodott.

- Ella nénire lassan rászakad ez a ház - magyarázta a kandúr. - Nem engedhetem, hogy egerek lakják. A ti fajtátok mindent megrág, itt pedig már igazán nincs mit. Jobb lett volna, ha szépen elmész a többiekkel!

Pemete szomorúan pislogott vissza a macskára.

- Mentem volna, de annyira megijedtem, hogy beszorultam az üvegek közé.
- Tőlem ijedtél meg így? - morogta büszkén a kandúr.
- Ki mástól? - cincogta a kisegér.
- Ezt megértem! - bólogatott Kormos, és az ajtó felé kapta a fejét.

Ella néni papucsa csoszogott odakinn.

- Kormos! Hol a fenébe kódorog ez az öreg kandúr? - mérgelődött a gazda. - Itt a Karácsony este. Talán egyedül ünnepeljek?

Kormos töprengve nézett a kisegérre.

- Hallhattad, mennem kell! Szegény Ella néni egyedül ünnepli a Karácsonyt.
- Neki sincs családja? - csodálkozott a kisegér, és óvatosan előmászott a befőttesüveg mögül. - Az nagy baj!
- Van neki, csak soha nincsenek vele! - felelte a macska. - Van egy fia, de valami távoli országban dolgozik, és nem tud látogatóba jönni. Pedig Ella néni folyton őt várja. Ma is egész nap az ablakban állt.
- Ahogy én is... - bólogatott a kisegér. - Úgy hiányzik a családom, hogy megszakad a szívem. Megértem a nénit.

Kormos puha léptekkel kifelé indult, de az ajtó előtt visszafordult.

- Ha megígéred, hogy nem csapsz zajt, megpróbállak kiengedni. Még nem tudom, hogyan, mert Ella néni gondosan zárja az ajtót. Gondolkodni fogok - mondta, és ahogy jött, kisurrant a kamrából.

Pemete újra felszaladt a falon, és megtelepedett az ablakpárkányon. Esteledett. A vékony üvegablak mögött sütött a hideg, de a kisegér nem moccant, az udvart kémlelte. Az utcai lámpa fénye megvilágította a kertet, s benne az elhagyott kutyaólat. Csend volt, olyan csend, ami csakis Karácsony estéjén lehet, amikor a járművek leállnak, az emberek nem császkálnak, és a kutyák sem vonyítanak.

Pemete felkapta a fejét. A kapu előtt autó állt meg, és egy férfi szállt ki belőle. A kapuhoz lépett. Lenyomta a kilincset. Ahogy az ajtót betolta, előtte kupacba gyűlt az eltakarítatlan hó. Körbenézett, és a házhoz lépkedett, csizmája mély sormintát hagyott maga után. Pemete dermedten ült, és figyelt. Nemsokára odabentről hallotta Ella néni, és az ismeretlen férfi hangját.

Megnyikordult a kamra ajtaja.

- Én vagyok az! - suttogta Kormos. - Hol vagy, kisegér?

Pemete riadtan tekintett le a kandúrra. Csak nyugalom, gondolta, öreg macska ilyen magasra nem tud felugrani.

- Nézz fel! - cincogta. - Itt vagyok! Láttam, hogy Ella néninek látogatója érkezett.
- Igen! - vágta rá Kormos. - A fia az! Képzeld, kaptam tőle ajándékot. Jókora narancssárga sajtot hozott. Állítólag Angliában, ahol most dolgozik, nagyon szeretik az ilyesmit! Csak azt nem tudom, honnan gondolta, hogy jobban szeretem, mint a macskaeledelt - mormogott. - Hanem Ella néni kimondhatatlanul boldog, láttam a szemén - elevenedett fel a kandúr. - Annyira megörült a váratlan vendégnek, hogy kivételesen elfelejtette bezárni a bejárati ajtót. Gyerünk, kisegér, most vagy soha!
- Miért vagy hozzám ilyen jó? - cincogta Pemete.
- Még hogy én jó?! Ugyan már, te viccelsz velem! - legyintett lompos farkával. - A gazda nem veheti észre, hogy nem kergettem el minden egeret. Gondolj csak bele, mekkora csorba esne a hírnevemen! Gyerünk, siess, ne vacakolj annyit! Félek, mégis eszébe jut, hogy nyitva felejtette az ajtót.

Pemete félve pillantott le. Az ablakpárkány szélére mászott, oda, ahonnan jól látta a hold ablakon beszökő sugarai fényében a macska sötét árnyát.

- Nem fogsz bántani, ugye?
- Ugyan már, folyton ezzel jössz! Különben is, majd kiszakad a gyomrom, tele vagyok sárga sajttal! Az utolsó darabkáját is megettem. Nem szabad válogatni, ha nincs jobb!
- Jó neked! - nyelt nagyot Pemete, és óvatosan lekúszott a hideg kőre.

A kisegér gyorsan kiszaladt a sötét előszobába, Kormos előzékenyen maga elé engedte.

- Hol van a kijárat?
- Ott, ahonnan a hideg szél süvít! - szólt vészjóslóan a kandúr. - Mozdulj, kisegér, te akartad a szabadságot!

Pemete, amint észrevette a szabadba vezető utat, nyomban kiszaladt. Riadtan nézett körül a havas udvaron. A hó felszínén vékony jégtakaró feszült, megtartva a vacogó kisegeret. Merre induljak, gondolta rémülten, hol keressem a családomat? Egy hangra lett figyelmes, cincogásra, melyet százezer közül is felismert volna.

- Mama! - kiáltotta. - Itt vagyok!

Amilyen gyorsan csak tudott, a kutyaólhoz futott, melynek ajtajában várta apa, anya és valamennyi testvérkéje.

- Csakhogy végre együtt a család! - szorította magához egérmama.
- Bizony, kész csoda! - lapogatta meg egérpapa Pemete oldalát. - Milyen sovány vagy, kicsim! Nagyon éhes lehetsz.
- Hát persze! - vágta rá Pemete. - De már el is feledkeztem az üres gyomromról!
- Azt hittem, ez lesz a legszomorúbb Karácsonyunk! - mondta egérpapa komoran. - Egész délután a környéket jártuk elemózsiáért, de sehol semmi, mindent beborított a hó.
Egérpapa felvidult.
- Most, hogy újra köztünk vagy, végre továbbállhatunk. Mit szólnátok hozzá, ha keresnénk egy jól megpakolt kukoricatárolót? - nézett körbe a családon,
- Jól van, jól! - mosolygott egérmama. - De előbb ünnepeljük együtt a Karácsonyt! Lássunk hozzá a vacsorának, hála ismeretlen jótevőnknek.
- Bizony! - bólogatott egérpapa. - Képzeld, Pemete, amikor visszajöttünk a keresgélésből, ezt találtuk a havon!

Egérpapa rámutatott a nagydarab sajtra, melynek egérmama gondosan megterített a kutyaól padlóján.

- De hiszen ez a sajt narancssárga! - cincogta Pemete.
- Sárga bizony, de olyan az illata, mint a legfinomabb ementálinak. Talán még annál is jobb. Pedig narancsszínű sajtról senki nem hallott még!

Csak én, gondolta Pemete, és szívét ismeretlen melegség járta át, miközben gyöngyszemét a rozoga kisház résnyire nyitott bejárati ajtajára függesztette.