Mesemalom

Ó, ha tudnátok, hogy milyen helyes kis fekete pamacs voltam! Igaz, magasságra alig kisebb, mint most. A ház, ahova még kölyök koromban kerültem, egy falu szélén állt. Előtte sínpálya csillogott, s naponta legalább ötször mentek el arra a vonatok hol az egyik, hol a másik irányba eregetve a fehér füstöt. Volt, amelyik megállt, és utasok szálltak fel rá, de volt olyan is, amelyik süvítve száguldott végig a narancsszínű épület előtt, melynek várótermi bejárata fölé valaki ferde táblát biggyesztett: „Garalyosi Mh." Vagyis: megállóhely.

Gazdám, a kék sapkás, nagybajuszú bakter és családja az állomásépületben lakott. A ház lakórészét zöld drótkerítés választotta el a váróteremtől, melynek fehérre meszelt falai között az utasok álldogáltak csomagjaik mellett, lesve, hogy mikor fut be a következő személyvonat.

Az épület mögött jókora udvar volt elkerítve. Az állomásfőnök itt tartotta a jószágait. Én is itt kaptam egy csinos kutyaházat, közvetlenül a tyúkól mellett.

A tyúkok kárálva tiltakoztak, amikor a gazda először bevitt közéjük. De hamarosan mind a tizenöttel jó barátságba keveredtem. Sőt! Annyira a bizalmukba fogadtak, hogy később hozzám jártak pletykálkodni. Ez lett a vesztem! Endre, a baromfiudvar kakasa, veszettül féltékeny lett rám, és amikor észrevette, hogy a tyúkok gyűrűje körbevesz, mindig alaposan megkergetett. Igencsak féltem erős csőrétől. Ha sikerült megkoppantania a fejemet, napokig sajgott a helye.

A tyúkok keveset diskuráltak Manciról, a tehénről, aki tele tőggyel esténként járt csak haza. Bendi, a disznó sem volt túlságosan érdekes számukra, pedig eleinte, amikor megérkezett az udvarba, kíváncsian lesték a gazda által tákolt léckerítés résein át. Amikor Bendi ezt észrevette, turcsi orrát felgyűrve nagyot röffentet, és a tyúkok riadtan röppentek arrébb.

Az igazi beszédtémát Endre szolgáltatta, aki a tyúkokkal sem viselkedett úriember módjára. A lányok nap, mint nap új sérelmekről számoltak be nekem. „Endre kevesli a tojást! Endre senkit nem enged fel a tyúklétra legfelső fokára! Endre kikapkodja az etetőből a legkövérebb kukoricaszemeket!"

Egyik nap a tyúkok lélekszakadva rohantak hozzám, hogy elpanaszolják Endre újabb gaztettét. Nem átallotta szétrúgni az új fészket, amit Elvira, a rangidős tyúk készített a gazda törött virágosládájában. A kakas, amikor meglátta a körülöttem káráló tyúkokat, éktelen haragra gerjedt, és csőrét dárdaként előretartva, lobogó taréjjal rohant felém. Soha nem láttam még ilyen dühösnek.

Eszeveszetten menekültem előre, azt sem tudtam, hogy hova bújjak. Hirtelen észrevettem, hogy az udvari kaput a gazda résnyire nyitva felejtette. Kirohantam. Endre utánam! Felugrottam az épület előtt álldogáló személyvonat lépcsőjére, ami abban a pillanatban kapta meg a bakter zöld jelzését az indulásra. A vonat nagyot zökkent. Endre nem követett tovább, csak félelmetes szemét villogtatta, és éktelen lármával kukorékolt a peronon.

A kakas volt az utolsó, akit Garamoson láttam, na és persze a tyúkok, aki a nyitott kapun át mind kisereglettek a töredezett betonjárdára, és sírva integettek az állomásról kihúzó vonat után. Utánam.

A vonat végül itt állt meg, a fővárosban. Sokáig kóvályogtam a pályaudvaron, ennem is alig volt mit. Végül egy takarító megszánt, és behozott ide.

Hát... Ez az én történetem!