Mesemalom

Cuki és Borneó a következő napon is a Kotorékdomb tetején találkoztak.

- Jó estét! - dünnyögte Cuki az orra alatt, amikor a fekete kandúr megjelent.
- Nem engem vártál, ugye?
- Bevallom, reménykedtem benne, hogy Blans előkerül, hogy csak gonosz álom volt az eltűnése...
Szemére csillogó hártya kúszott fel, de a következő pillanatban megrázta magát.
- Hanem te eléggé elkéstél! - folytatta a Borneónak már ismerős, hűvös hangon.

Borneó válasz helyett körbejárta a domb tetejét.
- Nem is tudom... - vetette oda Cukinak a harmadik kör végén. - A gazdám olyan különösen viselkedik mostanában. Valami baja lehet szegénynek. Képzeld, dudorászik otthon!
- Mi ebben a furcsa? - vetette oda Cuki fogvégről. - Az én Franci nénim egész álló nap mást sem csinál. „Jó dolga van a városi cicának"- nyávogta magas hangon. - Ezt akkor szokta énekelni, amikor simogat. Lehet, hogy ez nem is igazi dal. Még soha nem hallottam a rádióban. Az a gyanúm, hogy ő költötte...
- Hm... Neked sincs könnyű életed! - bólogatott Borneó. - De az én gazdám eddig egyáltalán nem dudorászott! Hazajött, átöltözött mackónadrágba, enni adott, evett egy kis párizsit, azután leült a mikroszkópja elé, és órákon keresztül bámulta a mikrobáit.
- A mit?!
- Pontosan én sem tudom. Azt magyarázta, hogy ezek szabad szemmel nem látható, aprócska lények.
- Akkor biztosan tündérek! Franci néni tündérekről szokott mesélni az unokáinak. Kicsinyke, szárnyas lényekről, akik az emberi szemnek láthatatlanok.

Borneó elfordult, hogy Cuki ne vegye észre a bajsza alatt bujkáló derültségét.

- Nem hiszem, hogy Tivadar tündéreket nézegetne! - válaszolta erőltetetten színtelen hangon. - A mikroba az mikroba. Olyan kis... izé. Képzeld! - elevenedett meg. - Ma egyáltalán nem vette le a terítőt a mikroszkópjáról. A fürdőszobában matatott, egy kis üvegből permetet szórt magára, és elégedetten paskolta az arcát. Szörnyű pacsuli szag terjengett a lakásban, vah!

Cuki komoran bólogatott. Az ilyesmit még elképzelni is rossz.

- Még fésülködött is, pedig azt sem szokott! Csak az ujjaival szántja végig a haját, ha egyáltalán. De a legkülönösebb, hogy folyton körülöttem sündörög. Mintha megfigyelés alatt tartana...
- Mint a mikrobákat?
- Köszönöm! Ez igazán kedves, tőled nem is vártam mást! - méltatlankodott Borneó. - Igen, mint a mikrobákat!

Cuki türelmetlenül szembe fordult a fekete kandúrral.
- Iparkodnunk kell! Amíg rád vártam, találkoztam Marlenkával, a szomszédasszony félszemű macskájával. Mindent megtudtam, amit a kóbormacskákról tudni érdemes. Gyerünk, indulás a Szemét-szigetekhez!
- Szemét-szigetek?! Az meg mi? - csodálkozott Borneó. - Még sose hallottam róla.

Cuki a jól értesültek nyugalmával emelte fel a fejét.

- Az a közösségi szemétlerakó. Kiváló hely a kóbormacskák számára egy kis potyázáshoz. Hé, ez csak vicc volt! - kiáltott rá az elképedt Borneóra. - Szegény, gazdátlan jószágok! Nálam jobban senki nem tudja, milyen sors jut nekik. Emlékszem, mennyire nehéz volt az életem kivert macskaként. El sem tudnám felejteni... Ha nem jön értem az én megmentő angyalom, Franci néni, ki tudja, mi lenne velem...
- Te lennél a kóbormacskák falkavezére, te híres-nevezetes Tófalvi Macskakandúr! - szemtelenkedett Borneó.
Cuki azonban ügyet sem vetett a gúnyolódásra.
- Úgy érted, olyan, mint Húzós, a nagyfőnök? Marlenka mesélt róla.

A két kandúr megdermedt. A közelükben faág roppant. Egy pillanatra úgy tűnt, árnyék moccan a Borneó szigetet övező akácsor mögött.
- Hallottad?- kérdezte izgatottan Borneó.
Cuki megrázta magát.
- Ne nyugtalankodj, Borneó, és ne félj, amíg engem látsz!
A fekete kandúr gondterhelten szaglászott körbe.
- Olyan furcsa... mintha újra a gazda pacsuliját érezném. Igaz, jó töményen fújta magára. Biztosan maradt belőle kevéske az orromban is.
- Jó, jó, elismerem, hogy a gazdád különös szerzet. Mikrobákat tart, és a tetejébe téged. De most már tényleg menjünk! A Szemét-szigeteknél azóta biztosan feltűnt a kóbormacskák vezére. Ki más tudná megmondani, hol van Blans, ha nem ő, a nagymenő?!