Mesemalom

Álmos, a kék városi busz, csendesen botorkált megszokott útvonalán. Az utolsó menet, biztatta magát. Még néhány utca, és ő is befut a garázsba, hogy a többiekkel együtt ünnepelje a Karácsonyt. Fáradtan körbenézett. Szenteste volt, rajta kívül szinte már senki nem járt az utcákon. Utolsó utasától, egy töpörödött mamókától megállókkal korábban búcsúzott el. Oldalát a járda felé döntötte, hogy a néninek ne kelljen nagyot lépnie. Biztosan az unokájához sietett, gondolt vissza Álmos, és elmosolyodott.
A hó finom fátyolfüggönyként ereszkedett az elcsendesedett városra. Milyen szép a Karácsony, gondolta. Mindenki együtt van a családjával. A minap hallotta egy utasától, hogy ilyenkor az emberek megajándékozzák a szeretteiket. Bárcsak ő is megajándékozhatna valakit, sóhajtott fel.
Hamarosan találkozik a többi busszal, elevenedett meg, és rákapcsolt. Ám a következő pillanatban elsötétült előtte a világ. Jobb első kereke fájdalmasan csikorgott, tengelye megroppant. Kátyú! Hogy lehettem ennyire figyelmetlen, gondolta kétségbeesetten, persze, tegnap még nem volt itt, és az is igaz, hogy a hótól már alig látni.
- Ajaj! - nyögött fel hangosan. - Kitörött a kerekem! Segítség!
Ám kiáltását elnyelte a város csendje. Álmos megadóan leereszkedett, és lassan megadta magát a mozdulatlanságnak. Az utasok! Még itt, a közeli megállóban is lehetnek utasok. Igaz, ki szeretne felszállni egy törött kerekű buszra, aki moccanni sem bír. Itt töltöm a Karácsonyt, keseredett el. Egyes egyedül...
Álmos lehunyta lámpaszemét, és elképzelte, hogy utasok kapaszkodnak fel hátsó ajtajánál. Szépen kilyukasztják a jegyüket, és az indulásra várnak. Ereje már szinte teljesen elhagyta, amikor a hópelyhek csendes suttogását és az utcai lámpák pattogását hangos berregés törte meg.
- Mi az? Ki az? - kiáltotta. - Utasok?!
- Döme vagyok. Csak egy egyszerű vontató. Nem szándékozom elutazni. Ha akarod, vissza is mehetek a telepre! - húzta be egy kopott jármű mellette a kéziféket. - Gondoltam, ha már erre járok, beviszlek a garázsba! De isten ments, ha te nem akarod!
- Dehogynem! - vágta rá Álmos. - Nahát! Micsoda meglepetés! Egy vontató karácsonyi szolgálatban. Hogy kerültél ide?
- Valaki beszólt a központba, hogy bajba kerültél.
Álmos gyanakodva húzta össze ezüstös hűtőrácsát.
- Valaki? Ugyan, kicsoda? Hiszen egy lélek sem jár már az utcákon.
- Biztosan karácsonyi ajándék! - mosolyodott el Döme. - Ezek szerint van, aki nagyon is figyel rád. Talán az utasaid!
Döme szakértő szemmel vizsgálgatta Álmost.
- Szép kis kátyúba kerültél, mondhatom. De ne félj, amíg engem látsz! Gyere, kapaszkodj bele a vonóhorgomba, és már indulhatunk is a garázsba! Meglátod, csoda jó dolgod lesz Karácsony éjjel.
- Köszönöm! - felelte hálásan Álmos.
Óvatosan becsukta az ajtaját, és belekapaszkodott Dömébe.
- Gyerünk! - kiáltott hátra Döme. - Próbáld meg az első kereked a magasban tartani! Már ami megmaradt. Két keréken suhansz be velem a buszok közé. Szép kis móka, nem igaz? Sítanóra Karácsonyra - nevetett. - Ez az én ajándékom, barátom!
Megérkeztek a város szélén álló, hatalmas garázshoz. Ám a vasajtót szigorú lakat zárta le.
- Nem vártak meg...- sóhajtott Álmos. - Mégiscsak egyedül töltöm idén a Karácsonyt.
- Sajnálom! - felelte Döme. - Hidd el, én iparkodtam, ahogy csak tudtam.
- Nem a te hibád! Már azt is köszönöm, hogy nem kell egész éjjel két megálló között állnom. Majd kibírom valahogy ezt az éjszakát. De te menj csak, gurulj vissza a helyedre. Már biztosan nagyon várnak!
Döme surrogva ipszilont rajzolt a hóba, ahogy megfordult.
- Ég veled! - villantott sárga fényű lámpájával, és kikanyarodott a kihalt főútra. - Örülök, hogy találkoztunk!
Álmos óvatosan ránehézkedett törött tengelyére, és lehunyta fehérlámpás szemét. Eszébe jutott a dal, amit egy kislány énekelt a minap.
- Kis Karácsony, nagy Karácsony, kisült-e már a kalácsom - dúdolgatta maga elé.
- De szép! - szólalt meg egy hang a közelében.
- Nahát! - pattant fel Álmos lámpája. - Ki beszél hozzám?
- Ne világíts a képembe, ha megkérhetlek! - morogta a busz orra előtt egy hatalmas, bozontos kutya. - Inkább énekelj még! A régi Karácsony estéket juttatod az eszembe. Azt, amikor még nem dideregtem egész éjjel a fagyban, és finom kosztot tálalt fel a gazdám. Hm... az a velőscsont!
Álmos érdeklődve nézte a kóbor állatot. Valaha szebb napokat látott, csapzott bundája beszürkült, fehér foltjai már alig látszottak.
- Nem tudok több strófát a dalból... - szomorodott el Álmos. - Annyira sajnálom! Ennyit énekelt el az utasom, azután leszállt.
- Értem! - vakkantott a kutya. - Mindenesetre köszönöm! És a társaságot is. Jó volt valakivel beszélgetni Karácsony este. De most megyek, keresek egy helyet, ahol meghúzhatom magam, mielőtt betemet a hóesés. Látod? - fordította nedves orrát az utcai lámpa felé. - Egyre sűrűbb pelyhekben hull.
A kutya sántikálva elindult a kiserdő felé.
- Várj! - kiáltott utána Álmos. - Még a nevedet sem tudom!
- Tódor vagyok! - vakkantotta az, és barátságosan meglendítette hosszúszőrű farkát.
- Várj, Tódor! Remélem, egy kis erő maradt még bennem!
Azzal Álmos megfeszítette nyitó szerkezetét, és sikerült kitárnia hátsó ajtaját.
- Akad egy kis fűtés is, biztosan élvezni fogod. És tudod mit? Most jut eszembe! Valaki az ülés alatt felejtett egy szál friss kolbászt. Gyerünk, barátom! Ugorj be hozzám!
- Nahát! - dünnyögte Tódor, miközben tappancsaival félve felkapaszkodott a lépcsőfokokon. - Micsoda ajándék ez egy öreg kóborkutyának! Luxushotel Karácsony éjjelén!
Álmos nem válaszolt. Minden erejét összeszedte, hogy fújjon egy kis meleget Tódornak. Motorja halkan berregett.
- Úgy látszik, Karácsonykor tényleg minden álom valóra válik! - suttogta maga elé, és hagyta, hogy a hópelyhek lassan letapasszák lámpaszemét.