Mesemalom

Petya nagyot sóhajtott, betette Uzsis Zsuzsit a malaclopóba, és folytatta patakparti sétáját. Liánáék mellett vezetett el az útja. Épp akkor jött rá a tüsszenthetnék, amikor fészek mellé ért. A récelány ijedten hápogni kezdett, ám Gusztávó meg sem rezzent. Méltóságteljesen emelte magasba narancsos csőrét.
- Ne félj, csak Petya manó az! - suttogta párja fülébe. - Nagyon megfázott szegény.
Petya zavartan integetett récebarátainak, sietve tovább haladt, és bekanyarodott a patakpart melletti első utcába. Ment, amerre a lába vitte. Arra gondolt, hogy jobb lenne hazamenni, befeküdni az ágyba, talán úgy gyorsabban meggyógyulna. De jól tudta, hogy a manótörvény ezt nem engedi. Amíg a kajtatómanó nem végzi el a dolgát, nem pihenhet meg. Márpedig a listáról még nem tűnt el minden.
- Ahh... Mi lehet rosszabb egy begfázásnál?! - panaszkodott hangosan.
- Az éhség! - hallatszott a malaclopó felől. - Petya, nem tudnál szerezni nekem valami harapnivalót? Olyan üres a hasam!
Zsuzsi izgatottan mocorgott odabenn.
- Ugyan, Zsuzsika! Honnan szerezzek deked ennivalót? Dem vagyok én pizzafutár!
- Nem tudom...- válaszolta Zsuzsi szomorúan. - De ha így folytatódik, egészen elvékonyodik az oldalam!
- Attól igazán dem kell tartanod! - mosolyodott el Petya, és a doboz dundi pocakjára gondolt.
- Éhes vagyok! - visította Zsuzsi.
Petya mérgesen toppantott.
- Én beg dáthás. A manóba?! Tudod, mit jelent ez? Beteg vagyok, bégsem nyavalygok.
- Akkor miért nem fekszel az ágyban? Zsófi mamája mindig azt mondja, ha valaki beteg, maradjon szépen otthon!
- Első a kötelesség! - dörmögte Petya. - Amikor a kajtatómanó szolgálatban van, dem szabad csak úgy ágyban feküdnie!
- De enni csak lehet? - próbálkozott újra Zsuzsi.
- Lehet! - vágta rá a manó. - De engem egyáltalán dem érdekel bost az evés, de haragudj. Dem vagyok éhes.
Az uzsonnásdoboz sarka Petya hátába fúródott.
- Önző vagy! - visította Zsuzsi még hangosabban. - Kit érdekel, hogy te éhes vagy-e? Kérdezte valaki? Én vagyok éhes! Hallod, piros orrú?
Petya arra gondolt, hogy szíve szerint malaclopóstúl a patakba hajítaná a szemtelen uzsonnásdobozt, de a szabályzat ezt is szigorúan tiltotta. „Az elveszített tárgyak kivételes bánásmódot érdemelnek", idézte fel magában a huszonharmadik előírást.
- Jól van! Ha befejezed a sértegetést, begnézem, bit tehetek érted.
- Mit ehetsz értem? - kérdezte reménykedve Zsuzsi.
De Petya ezt már nem hallotta. Egy pékség előtt állt. Még náthás orrával is érezte a finom, édes illatokat. Észrevette Zsófit és a mamáját, akik éppen a bolt felé sétáltak.
- Szerencsés dapod van, Zsuzsi! - halászta ki a malaclopóból az uzsonnásdobozt. - Ideteszlek az ablakba. Meglásd, hamarosan tele lesz a bendőd!
Petya az ereszcsatorna mellett állva nézte, ahogy Zsófi örvendezve körbefordul kedvenc dobozával. Pöttyös szoknyája kört rajzolt a levegőben.
- Mama! - kiáltotta a kislány. - Ma valami nagyon finomat vegyünk Zsuzsi pocakjába! Úgy örülök, hogy előkerült!
- Egy kakaós csigát a kóborló doboznak? - nevetett a mama.
Zsuzsi nagyot nyelt, és száját óriásira nyitotta. Olyan nagyra, amennyire csak képes volt.