Mesemalom

- Tele vagyok! - szólt Margó, és nagyot sóhajtott.
- Tessék?! - csodálkozott Petya.
- Ahogy mondom. Katica telis-tele írt. Megmutassam?
A füzet előzékenyen megpörgette a lapjait.
- Milyen szép betűket rajzol a gazdád! És milyen sűrűn telerótta minden sorod. Épp hogy csak a lapok peremére nem írt.
- Jaj, hát oda nem is szabad. Az a margóm. A margónak mindig tisztának és hófehérnek kell lennie! Ezt Katica tanítónénije mondta. Innen kaptam a nevem! Margó! - húzta ki magát.
- Értem - simogatta meg az állát Petya. - És szabad tudnom, hogy miről szól az a szöveg, amit Katica ide írt?
- Persze! - vágta rá határozottan a füzet. - Olvass csak belém!
Petya elpirult. Krákogott, és erősen megdörzsölte a szemét. Mégsem árulhatom el ennek a füzetnek, hogy lusta voltam megtanulni az emberek írását, gondolta. Nagy levegőt vett, és így szólt.
- Nem látok elég jól, nincs nálam a szemüvegem. Lennél olyan kedves, és előadsz valamit... ööö... magadból?
A füzet erre még jobban kihúzta magát. Nagyon szeretett szerepelni, de a legeslegjobban a gazdája történeteit szerette. Azonnal bele is vágott az egyikbe.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy manó. Úgy hívták, Petya.
- A manóba! - csodálkozott Petya. - A te gazdád ismer engem?!
- Nagyon aranyos kis manó volt, segített megtalálni a gyerekek elveszített tárgyait.
Petya elpirult.
- Tényleg nagyon jól ismer. Furcsa! Csak azt nem értem, miért mondja azt, hogy „volt egyszer", amikor én most is itt vagyok, és itt is leszek, amíg világ a világ.
- Á, az csak olyan írói dolog! - libbentette meg lapjait Margó.
Petya bólogatott, de csak zavarában tette. A fejében összevissza jártak a gondolatok.
- Így már értem! Legalábbis egy kicsit jobban. És mi történt ezzel a Petyával? Olvass tovább, kérlek!
- Petya manó egy szép napon maga is elveszített valamit. Valamit, amit szeretett, és igazán nagy szüksége volt rá.
- Mi volt az?! - ugrott fel izgatottan a manó.
- Egy csíkos sálat! - vágta rá a füzet.
- Tényleg? Meséld tovább, jó?! - kérlelte izgatottan. - Meg kell tudnom, hogy hol a sálam! Lehet, hogy a gazdád tudja!
A manó felpattant és fürge léptekkel körbe-körbe járt. Hosszú ujjait a háta mögött fűzte össze, és gondterhelten ingatta piros sapkás fejét.
- A te Katicád talán nem is meseíró, hanem nyomozó! - torpant meg Petya. - Micsoda szégyen! Egy kajtatómanó, aki elveszíti a saját holmiját, és ezt már az egész világ tudja. Mi lesz így a hírnevemmel?
A füzet sértődötten zárta be lapjait.
- Ha folyton közbevágsz, nem árulom el a folytatást! - szólt mogorván.
- Ne haragudj! - simította végig a manó Margó borítóját. - Igazán nem akartam illetlenül viselkedni. Csak tudod, olyan izgatott vagyok. Folytasd, kérlek!
- Jól van, nem bánom! - enyhült meg Margó.
Megköszörülte a torkát és tovább olvasott.
- Petya manó szegény, nagyon megfázott. Csúnyán náthás lett - szavalta.
- Hapszi! - tüsszentett Petya. - Még ilyet! És tényleg! Megbetegedtem! Gyorsan, siess, kérlek, Tudnom kell, hogy megtalálom-e a sálamat!
Margó elszomorodott.
- A történetnek erre a részére már sajnos, nem maradt elég lapom. A gazdám új füzetet kezdett, abban van a folytatás. Ne haragudj, nem tudom megmondani... - rázta meg a lapjait.
- Szépen vagyunk! - trombitált piros orrával Petya pettyes zsebkendőjébe. - Ezt már nem tudja... Na, elég volt ebből! Még nem is mondtam neked, de a gazdád hazavár. Dagyon is! Úgy látszik, dem tudja nélküled megírni a folytatást.
Azzal Petya becsukta Margó fedelét, és óvatosan becsúsztatta a malaclopóba.
- Hapszi! - tüsszentett szomorúan. - Hosszú lesz ez a mai nap!