Mesemalom

Nyusza nagyot sóhajtott, és belekezdett eltűnésének szomorú történetébe.
- Norbi sosem vált volna meg tőlem. Soha! Amikor kicsi volt, csak úgy tudott elaludni, ha a fülemet az orrához nyomta. Tudod, az én fülem nagyon finom plüssanyag.
- Ez kedves! - bólogatott Petya, és hangosan orrot fújt. - Igazán kedves. Én is hálás lennék bost a füledért. Biztosan finomabb anyaga van, bint a zsebkendőmnek. Hapszi!
- Nem az orrát fújta belém! - csattant fel a nyúl. - Ez azért nagy különbség!
- Jól van, jól van, csak ugrattalak, dem akartalak megbántani. Dem lehet, hogy dagyfiú lett, és ezt beg is akarta butatni deked?
Nyusza mérgesen toppantott.
- Képzelgés! Az én gazdám mindig mindenhova magával vitt. Még a játszótérre is hármasban jártunk. Norbi, Norbi mamája és én.
- Aha! - bólintott Petya. - És te bit csináltál, amíg a gazdád a többi gyerekkel bújócskázott?
- Jól mondod - sóhajtott nagyot a nyúl. - Minden baj a bújócskával kezdődött. - Én kitartóan vártam a homokozó szélén. Már vagy öt perce üldögéltem ott, amikor megjelent Döme, a tacskó.
- Egy kutya a játszótéren?! - hitetlenkedett Petya.
- Bizony! Valahogy beszökött a kerítés alatt. Hosszú karmai vannnak, jól tud alagutat ásni.
Petya nagy levegőt vett, és trombitálva orrot fújt.
- Egy tacskó?! - folytatta, és zsebkendőjét gondosan elrejtette nadrágja zsebében. - Dalán azt hitte, hogy játékszer vagy.
- Nem tudom, mit gondolt az az elvetemült eb - komorodott el Nyusza. - De a fülemnél fogva megragadott, és a bokrok közé hurcolt.Ott aztán alaposan megrágcsált. Ó, azok a hófehér kutyafogak! El sem tudod képzelni, min mentem keresztül! Szerencsére megmenekültem. Hamarosan izgalmasabb játékra lelt, egy a bokorba betévedt veréb után iramodott.
- Dem kiabáltál amikor begragadott?
- Hogyne! De minden hiába, tudod, hogy az emberek nem hallják a plüssnyulak hangját.
- Szegény játékok! Kiabálhatnak dapestig! - bólogatott Petya. - Az emberi fül furcsa szerkezet. Dem hall meg bindent, amit kellene.
- Pedig én hallottam, hogy hívogatott, hogy sírt utánam a gazdám. „Nyuszó, nyuszókáma! - szipogott a nyúl. - Pechemre épp a bokrok alatt nem nézett körül.
- Értem! - bólintott Petya. - És hogy kerültél ide?
- Ottó, tudod, a kisfiú, aki ebben a házban lakik, talált meg, amikor a labdája begurult a bokor alá. Az anyukája és ő körbejártak a játszótéren. Minden gyereket megkérdeztek, nem tartozom-e hozzájuk. A mama végül úgy döntött, hogy elhoz ide. Nagyon rendes felnőtt, tényleg. A játszótéren a csúszda oldalára ragasztott egy fecnit, rajta a telefonszáma, ha valaki keresne. „Találtunk egy szép kis plüssnyuszit", ezt írta a papírra. Hangosan fel is olvasta. Megható, nem? És persze igaz. Nagyon igaz...
Petya bólogatott.
- És dem kerestek? - érdeklődött. - Ilyen szép szöveg, és senki dem hívta fel a hölgyet?
- Nem! - rázta a fejét a nyuszi, és gyöngyszemében könnycsepp csillant. - Eddig még senki...
Petya elmosolyodott.
- De lógasd az orrodat, kisnyuszi! Beteszlek szépen a malaclopóba. Ígérem, begtaláljuk a gazdádat, vagy de legyen a devem Petya manó!
- Miért ne legyen a neved Petya manó? Hiszen olyan szép! - pislogott zavarodottan a nyuszi.
De Petya manó már nem figyelt rá.