Mesemalom

A szemüveg mozdulatlanul ült, és bambán bámult maga elé.
- Mi az? - kérdezte Petya. - Talán valami baj van?
Vaksi mélyet sóhajtott.
- Szomorú történet az enyém - kezdett bele végre. - Nem magam miatt vagyok elkeseredve, a gazdámért fáj a szívem. Jól elbántak vele!
A kajtatómanó felkapta a fejét. Mindig felzaklatta, ha ilyesmiről hallott.
- Mesélj! - kiáltott rá Vaksira. - Mi történt?!
- Matyit sokan csúfolták az iskolában miattam... Szódásszifonnak gúnyolták. Meg pápaszemnek. A Vaksi nevet is az egyik osztálytársa ragasztotta rám.
Petya a fejét csóválta.
- Butaság! Ugyan mi olyan nevetséges abban, ha valaki szemüveget visel?!
- Hm... Mintha a gazdám mamáját hallanám. Ő is ezzel vigasztalta Matyit.
Vaksi még szomorúbb lett.
- Matyi sokat sírt miattam. Ilyenkor az én üvegem is bepárásodott. Nem tehetek róla. Mindig meghat a gazdám bánata.
- Szegény kisfiú! Milyen rémes iskolatársai lehetnek.
- Bizony! - bólogatott Vaksi. - Arról is ők tehetnek, hogy itt kötöttem ki.
- A manóba! - kiáltotta magából kikelve Petya. - Szörnyetegek! Hogy történt?!
Vaksi lerogyott karcsú szárára, nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett.
- Azt mondták Matyikának, hogy menjen velük focizni. A gazdám majd kiugrott a bőréből, olyan boldog volt. Igazán jól focizik, az apukájával gyakran játszanak kapura rúgóst. Ujjongott örömében, hogy az iskolatársai végre beveszik a csapatba.
Petya letelepedett a fűbe, és közelebb húzta a szemüveget. Figyelmesen hallgatott.
- Amikor ideértek a játszótér melletti focipályára, Öcsi Matyi elé lépett, és azt mondta, jobb, ha levesz engem. Esetleg összetörnék a játék hevében.
- És Matyi ezt hagyta?!
- Nem, nem akart levenni, jól tudta, hogy nélkülem még a kaput sem látja, nemhogy a labdát...
- Hát akkor?
- Azok a csibészek... - párásodott be újra Vaksi üvege. - Lefogták Matyit, és levettek az orráról. Azután nevetve bedobtak a bokor tövébe, és elszaladtak.
- És Matyi nem talált rád. Hogy is látott volna...
- Valóban így volt - sóhajtott nagyot a pápaszem. - Pedig kiabáltam is, de hiába.
- Áh! - legyintett a kezével Petya. - Tudod, hogy ők nem hallanak benneteket!
- Tudom! - bólogatott Vaksi. - De azért meg lehet néha próbálni, nem? Még most is előttem van, ahogy négykézlábra állva, tapogatózva keresgél a fűben. Szegény Matyi! Azután felállt, és bizonytalan léptekkel haladt előre. Láttam, ahogy az utcát keresi, ahol lakik... Remélem, hazatalált!
- Egész biztosan! - vágta rá gyorsan Petya, és előkapta zsebéből a gyűrött listát. - Látod? Itt egyáltalán nem írnak elveszett kisfiúról. Nyugodj meg, Vaksi, szárítsd fel a könnyeidet. Máris hazarobogok veled. Egykettő! Befelé a malaclopóba!