Mesemalom

Ábrahám mélyet sóhajtott.
- Hildácska nagyon jó gazdám volt. Igazán jó. Rettenetes sorsom volt, mielőtt hozzá kerültem!
Petya az utca sarkán álló kockaház falának vetette a hátát, és elmosolyodott.
- Szeretem a történeteket. Mesélj!
- Minden akkor kezdődött, amikor a társaimmal együtt kigurultam a pénzverdéből.
A manó felugrott.
- Óh, sajnálom! Szegénykém! Téged vertek?!
- Vertek bizony! - bólogatott büszkén Ábrahám. - Ne szomorkodj, hallod? Ez nálunk hétköznapi dolog, minden pénzérme így jön a világra.
- Á, vagy úgy! - bólogatott Petya. - Erről még nem hallottam. Bocsánat a tudatlanságomért! Mesélj tovább, kérlek!
- Először bekerültem egy fényes bankba. Katonásan sorba rendeztek minket a társaimmal. Az egyforma érmék szorosan egymáshoz simulva, egymás mögött várakoztak. Idővel alaposan megfogyatkoztunk. A pénztárosnő egyikünket a másik után kapta ki, és nyomta bele valakinek a markába. Hamarosan én is sorra kerültem. Először egy úriember pénztárcájába pottyantottak. Nagyon szép, bőrből készült tárca volt. De nem sokáig élvezhettem a kényelmét, hamar túladott rajtam. Egy színes újságot kapott értem.
- A manóba! - kiáltott fel Petya.
- De nem sokáig várakoztam az újságos kasszájában sem. Nem is bántam, nála nem volt olyan szép rend, mint a bankfiókban. A különböző érmék egymás-hegyén hátán hevertek. Az a szerencse, hogy a papírpénzekkel nem kevertek minket össze!
- Még szép! - vágta rá Petya. - Nem is szabad!
- Az újságos odaadott egy rúzsos ajkú hölgynek. Bekerültem egy rózsákkal hímzett vászon pénztárcába. A nő táskája tele volt mindenféle illatszerrel. A társaimmal együtt fuldokoltunk a pacsuliszagtól.
- Te is illatos lettél?
- Úgy ám! Pedig az emberek azt mondják, a pénznek nincs szaga! Ez a hölgy is hamar túladott rajtam. Új rúzst vásárolt az illatszer boltban. Bekerültem egy kattogós kasszába, ami folyton nyitott-zárt, csilingelt, ahogy a vevők egymás után fizettek. Nem is maradtam ott túl sokáig. Egy kisfiú zsebébe vándoroltam. Feledhetetlen órákat töltöttem együtt néhány taknyos zsebkendővel.
- Pfuj! - jegyezte meg Petya. - Hálátlan feladat!
- Úgy ám, komoly kihívás. Szerencsére ott sem kellett sok időt eltöltenem. Éhes lett a gazdám, beszaladt a kisboltba, hogy kiflit vegyen. Így kerültem Ilonka néni pénztárcájába. Érted már?
- Nem! - rázta meg a fejét Petya. - Azt mondtad, hogy Hildácska zsebpénze vagy, nem?!
- Látom, figyeltél! De vajon kitől kapott engem Hildácska? Na? Kitalálod?
Petya zavartan ingatta a fejét.
- Jaj, hiszen egyszerű. Hildácska nagymamája Ilonka néni. Ő lepte meg az unokáját velem. Mondta neki, hogy jól vigyázzon rám, figyeljen oda, mire ad ki. Mert ez fontos. Ilonka néni nevét aranyba kellene foglalni! - sóhajtott az érme.
- Hildácska mégis túladott rajtad?
- Nem! - vágta rá Ábrahám. - Hilda az iskolatáskája zsebében hordott. Minden nap megnézte, hogy megvagyok-e még. Idővel barátokat is szereztem, Ilonka néni gondoskodott róla, hogy ne legyek egyedül.
- Értem. Akkor hogy kerültél mégis ide?
- Szerencsétlen baleset folytán! - nyögött fel Ábrahám. - Hildácska táskája kiszakadt, és én kigurultam...
Petya biztatóan mosolygott az érmére.
- Sebaj! - felelte. - Nyugodtan bízd rám magad. Megkeresem a te Hildácskádat.