Mesemalom

Gusztávó aggodalmasan nyújtogatta kecses, élénkzöld nyakát. Hápogását szorgalmasan visszhangozta a patak hídja.
- Petya, merre vagy? - kiáltotta bele a hűvös, hajnali levegőbe.
A récefiú aranybarna tollain megcsillantak a tavaszi nap sugarai. Nyugtalanul totyogta körbe a lapulevelek zöld sátrát, amely mögött az emberi szem számára láthatatlan, levélsátorral borított, aprócska manókunyhó állt.
- Petya! - hápogott Gusztávó. - Itthon vagy? Fontos újságom van!
Gusztávó hallotta, hogy odabenn zaj támad. Csak egyszer kellett körbejárnia a kunyhót, és kivágódott a szív alakú ablak. Egy koromfekete, álmos szempár kukucskált ki rajta.
- Te jó ég, Gusztávó! Mi a csodát keresel itt ilyen korán?! Talán nem tudsz aludni?
Gusztávó szúrós tekintettel nézte a kócos manófiút.
- Lassan a hasadra süt a nap! Gyere már ki, légy szíves, manók leglustábbja, mondani akarok valamit!
A manólak deszkából tákolt ajtaja végre nyikorogva kinyílt. Petya manó a küszöbön állt. Sötétkék kezeslábasa a szokásosnál is furcsábban lógott rajta, a vak is láthatta, hogy csak most kapta magára. Piros sipkája alatt rendezetlenül tekeregtek göndör hajfürtjei.
- El sem tudod képzelni, milyen nehéz napom volt tegnap! - ingatta a fejét fáradtan a manó. - Dugig megtelt a listám. Haza kellett vinnem az iskolapadban nyújtózkodó rágógumit. Egy lufit, amit Szélúrfi szórakozásból három utcán fújt keresztül. Egy kifulladt trombitát, amit Ödönke a zeneiskola előtti padon felejtett. Alig bírtam elcipelni! Egy radírgumit, amit...
- Ne folytasd! Tudod, hogy órákig tudnám hallgatni, milyen tárgyakat mentettél meg, de most nekem is rendkívüli hírem van! Nagyon fontos.
Petya elhallgatott. Kíváncsian nézte Gusztávót, aki izgatottan egyik úszóhártyás lábáról a másikra állt.
- Befejeztük a fészekrakást! - húzta ki magát peckesen. - Liliánának és nekem kilenc tojásunk van. Kilenc tojás, és hamarosan kilenc gyönyörű kiskacsa!
- Nahát! - tátotta el a száját a kajtatómanó. - Gratulálok! Gusztávó, igazán szép, nagy családod lesz. És abban biztos vagyok, hogy a ti madárkáitok sokkal rendesebbek lesznek, mint az emberpalánták, akiknek nap mint nap az eltűnt dolgai után járok.
Petya a homlokára csapott, és beletúrt a zsebébe. Keze könyékig eltűnt a kezeslábasban.
- Megvan! - kiáltotta. - Itt a lista! Látod, Gusztávó? Ma sem fogok unatkozni!
- Mi történt? - nézett rá kíváncsian Gusztávó, és a fejét kíváncsian oldalra billentette.
- Ödönkének hívják a kisfiút, aki elveszítette a kutyája pórázát.
- Jaj! - sápítozott Gusztávó. - Ez nem jó hír! Milyen fajtájú kutya volt?
- Nem tudom pontosan. Valamiféle vadászkutya. Talán vizsla?
Gusztávó hátat fordított és rohanni kezdett.
- Hé! - kiáltott utána Petya manó. - Mi a baj? Hova szaladsz?
- Még kérded? Egy vadászkutya szabadon kóborol, én meg magára hagytam Liliánát, hogy veled fecsegjek.
A gácsér mérgesen hápogott.
- Gyerünk, hétalvó kajtatómanó, eredj a dolgodra! Találd meg gyorsan azt a kutyapórázt!
- Jól van, jól van! - morgott Petya az orra alatt. - Megyek már...