Mesemalom

Zsófi kétségbeesetten keringett körbe-körbe a konyhában.

-          Tudom, hogy ide esett! - magyarázta. - Hallottam, ahogy pattant!

-          Nem veszek új gyűrűt! - szólt mogorván Zsófi mamája. - Azt ígérted, hogy vigyázni fogsz rá, és most tessék, újra eltűnt!

-          Nekem nem is kell másik gyűrű! - húzta fel az orrát Zsófi. - Ezt akarom!

Zsófi mamája végigsimította kislánya rubintvörös haját. Máskor szerette megcsodálni, mennyire hasonlít az övére ez a hajkorona, de most csak nagyot sóhajtott.

-          Már órák óta keressük! Nincs több időm, sajnálom. Apa hamarosan hazajön, és még nem készítettünk vacsorát. Segítesz?

Zsófi megadóan bólintott.

-          Persze, segítek! - mondta, és szórakozottan a kezébe kapta a palacsintasütőt. - Anya, szerinted megtaláljuk?

-          Megtaláljuk, biztosan előkerül valahogy! Tudod mit? Van egy ötletem! - mosolyodott el, és kislányát palacsintasütőstől az ölébe vonta. - Tudod, amikor én kicsi voltam, nekem is volt egy sárga karkötőm, amit mindennél jobban szerettem. Akkor vettem fel, ha igazán csinos akartam lenni.

A mama elhallgatott. Zöld szeme a távolba révedt.

-          Mesélj tovább! - kérlelte Zsófi.

-          A barátnőm születésnapi ünnepségére siettem. A zöld ruhámat vettem fel. Két copfba fontam a hajam, és bebújtam az új cipőmbe, aminek csinos kis sarka volt. Utoljára hagytam legbecsesebb kincsem, a sárga karkötőt. Amikor kinyitottam a dobozát, úgy éreztem, a szívem azonnal megáll.

Zsófi felkapta a fejét.

-          Nem volt a helyén?!

-          De nem ám! Pedig biztosan tudtam, hogy pontosan a helyére tettem vissza. Mindent felforgattam. Kiborítottam a fiókokat, bebújtam a szekrény alá, seprűnyéllel kotorásztam az ágy alatt, hiába. Később a nagymamád is segített keresni. Egész délután kutattunk, de nem találtuk. Nagyon szomorú voltam. Még az ünnepségre sem akartam elmenni.

-          Szegény anya! És utána? Mi történt azután? Soha nem találtad meg?

-          Várj! - mondta a mama és elmosolyodott. - Mindjárt jövök!

Zsófi lecsúszott a mamája öléből, és kíváncsian nézett törékeny alakja után. Anya eltűnt a hálószobában, és egy dobozkával tért vissza.

-          Mi van benne? - kérdezte Zsófi.

-          Tadám! - nevetett a mama, és a dobozból egy csinos, sárga karkötőt húzott elő. Az apró, napraforgóvirágos gyöngyöket vékonyka gumi fűzte össze.

Anya óvatosan Zsófi csuklójára erősítette a karkötőt.

-          Nekem már úgy sem jó. Legyen a tied!

Zsófi boldogan forgatta a karját.

-          Ez gyönyörű! Majdnem olyan szép, mint a gyűrűm. Köszönöm, mama! Elmeséled, hogy találtál rá?

A mama bólintott.

-          Napokig hiába kerestem. Azután, mikor már felhagytam a kereséssel, az egyik délután a polcon egy kopott, régi könyvet találtam. Egy manóról szólt, akit úgy hívtak, Petya. A könyv azt írta, hogy ez a Petya mindent megtalál, amit a gyerekek elveszítenek. Lefekvéskor arra gondoltam, jó hangosan elmondom, mi történt a sárga karkötőmmel, hátha meghallja az a manó. Ha tényleg létezik, biztosan segít rajtam. Hívogattam, de semmi nem történt.

Zsófi izgalmában egyik lábáról a másikra állt.

-          És azután? Mi történt azután? Odajött hozzád?

-          Nem! - nevetett a mama. - Addig ábrándoztam, míg végül elaludtam. Furcsa álmom volt. Egy aprócska manót láttam a szobámban. Nyakában csíkos sál lógott. Kék kezeslábast viselt, ami olyan nagy volt rá, hogy az ujja lelógott, a nadrág bő szára meg a földet seperte. Piros sapkát hordott göndör fürtjei felett, a végén tarka bojt fityegett. Na, ez a manó ügyet sem vetett rám. Gondterhelten jött-ment, kutatott a bútorok alatt.

Anya Zsófira mosolygott.

-          Milyen furcsa. Még most is látom magam előtt, pedig csak álom volt.

-          A karkötődet kereste, ugye?

-          Aham! Még nagyítója is volt!

-          Megtalálta?

-          Látod, erre nem emlékszem. De másnap reggel, amikor felébredtem, első utam a karkötő dobozához vezetett.

-          És?!

-          A karkötőm benne pihent! Édesanyához szaladtam, mondtam neki, hogy biztosan a manó találta meg, de ő csak nevetett. Azt mondta, biztosan csak a helyén nem kerestem. Mindig mindent szanaszét hagyok.

-          Ez nagyon különös! - komorodott el Zsóka. - Anya, én biztos vagyok benne, hogy a manó találta meg! Lehet, hogy az én gyűrűmet is megtalálja majd?

-          Ki tudja... - mosolygott a mama. - Egyszer talán az is megkerül!