A sárga karkötő
Zsófi kétségbeesetten keringett körbe-körbe a konyhában.
- Tudom, hogy ide esett! - magyarázta. - Hallottam, ahogy pattant!
- Nem veszek új gyűrűt! - szólt mogorván Zsófi mamája. - Azt ígérted, hogy vigyázni fogsz rá, és most tessék, újra eltűnt!
- Nekem nem is kell másik gyűrű! - húzta fel az orrát Zsófi. - Ezt akarom!
Zsófi mamája végigsimította kislánya rubintvörös haját. Máskor szerette megcsodálni, mennyire hasonlít az övére ez a hajkorona, de most csak nagyot sóhajtott.
- Már órák óta keressük! Nincs több időm, sajnálom. Apa hamarosan hazajön, és még nem készítettünk vacsorát. Segítesz?
Zsófi megadóan bólintott.
- Persze, segítek! - mondta, és szórakozottan a kezébe kapta a palacsintasütőt. - Anya, szerinted megtaláljuk?
- Megtaláljuk, biztosan előkerül valahogy! Tudod mit? Van egy ötletem! - mosolyodott el, és kislányát palacsintasütőstől az ölébe vonta. - Tudod, amikor én kicsi voltam, nekem is volt egy sárga karkötőm, amit mindennél jobban szerettem. Akkor vettem fel, ha igazán csinos akartam lenni.
A mama elhallgatott. Zöld szeme a távolba révedt.
- Mesélj tovább! - kérlelte Zsófi.
- A barátnőm születésnapi ünnepségére siettem. A zöld ruhámat vettem fel. Két copfba fontam a hajam, és bebújtam az új cipőmbe, aminek csinos kis sarka volt. Utoljára hagytam legbecsesebb kincsem, a sárga karkötőt. Amikor kinyitottam a dobozát, úgy éreztem, a szívem azonnal megáll.
Zsófi felkapta a fejét.
- Nem volt a helyén?!
- De nem ám! Pedig biztosan tudtam, hogy pontosan a helyére tettem vissza. Mindent felforgattam. Kiborítottam a fiókokat, bebújtam a szekrény alá, seprűnyéllel kotorásztam az ágy alatt, hiába. Később a nagymamád is segített keresni. Egész délután kutattunk, de nem találtuk. Nagyon szomorú voltam. Még az ünnepségre sem akartam elmenni.
- Szegény anya! És utána? Mi történt azután? Soha nem találtad meg?
- Várj! - mondta a mama és elmosolyodott. - Mindjárt jövök!
Zsófi lecsúszott a mamája öléből, és kíváncsian nézett törékeny alakja után. Anya eltűnt a hálószobában, és egy dobozkával tért vissza.
- Mi van benne? - kérdezte Zsófi.
- Tadám! - nevetett a mama, és a dobozból egy csinos, sárga karkötőt húzott elő. Az apró, napraforgóvirágos gyöngyöket vékonyka gumi fűzte össze.
Anya óvatosan Zsófi csuklójára erősítette a karkötőt.
- Nekem már úgy sem jó. Legyen a tied!
Zsófi boldogan forgatta a karját.
- Ez gyönyörű! Majdnem olyan szép, mint a gyűrűm. Köszönöm, mama! Elmeséled, hogy találtál rá?
A mama bólintott.
- Napokig hiába kerestem. Azután, mikor már felhagytam a kereséssel, az egyik délután a polcon egy kopott, régi könyvet találtam. Egy manóról szólt, akit úgy hívtak, Petya. A könyv azt írta, hogy ez a Petya mindent megtalál, amit a gyerekek elveszítenek. Lefekvéskor arra gondoltam, jó hangosan elmondom, mi történt a sárga karkötőmmel, hátha meghallja az a manó. Ha tényleg létezik, biztosan segít rajtam. Hívogattam, de semmi nem történt.
Zsófi izgalmában egyik lábáról a másikra állt.
- És azután? Mi történt azután? Odajött hozzád?
- Nem! - nevetett a mama. - Addig ábrándoztam, míg végül elaludtam. Furcsa álmom volt. Egy aprócska manót láttam a szobámban. Nyakában csíkos sál lógott. Kék kezeslábast viselt, ami olyan nagy volt rá, hogy az ujja lelógott, a nadrág bő szára meg a földet seperte. Piros sapkát hordott göndör fürtjei felett, a végén tarka bojt fityegett. Na, ez a manó ügyet sem vetett rám. Gondterhelten jött-ment, kutatott a bútorok alatt.
Anya Zsófira mosolygott.
- Milyen furcsa. Még most is látom magam előtt, pedig csak álom volt.
- A karkötődet kereste, ugye?
- Aham! Még nagyítója is volt!
- Megtalálta?
- Látod, erre nem emlékszem. De másnap reggel, amikor felébredtem, első utam a karkötő dobozához vezetett.
- És?!
- A karkötőm benne pihent! Édesanyához szaladtam, mondtam neki, hogy biztosan a manó találta meg, de ő csak nevetett. Azt mondta, biztosan csak a helyén nem kerestem. Mindig mindent szanaszét hagyok.
- Ez nagyon különös! - komorodott el Zsóka. - Anya, én biztos vagyok benne, hogy a manó találta meg! Lehet, hogy az én gyűrűmet is megtalálja majd?
- Ki tudja... - mosolygott a mama. - Egyszer talán az is megkerül!
Reméljük, hogy tetszett a mese 2. része.
Ha igen, maradj velünk, hamarosan folytatjuk!
Ha neked is tetszett, oszd meg ismerőseiddel!