Mesemalom

A könyvecske izgatottan pörgette meg lapjait.
- Legyen! Elmesélem, miről írtak az oldalaimon.
- A manóba! Biztosan izgalmas olvasmány vagy! - bólogatott Petya, és kifújta bedugult orrát.
Hangja rekedten csengett, valahogy hiányzott belőle az igazi lelkesedés.
- De még mennyire, hogy izgalmas!
A könyv vigyázzállásba vágta magát, és komoran magyarázni kezdett.
- Jakabról, egy kisfiúról szól a történetem, aki elveszítette a piros papucsát.
- A saját papucsát?! - csodálkozott Petya. - Az beg hogy lehetséges?!
- Nincs ebben semmi különös, vagy te nem így gondolod? Még sosem találkoztál olyan személyekkel, akik elveszítették a holmijukat? Például elhagytak egy csíkos sálat, vagy valami hasonló, értékes dolgot, hm?! - vágott vissza könyv.
- Begadom magam! - bólogatott szomorkásan Petya.
A könyv méltatlankodva összecsapta fedelét.
- Megkérhetlek, hogy ne szakíts folyton félbe?!
- Elnézést kérek - lógatta piros orrát Petya. - Kérlek, beséld el a történeted!
A könyv újra önfeledten lobogtatni kezdte megsárgult lapjait.
- Jakab papucsai Glejminben kötöttek ki, ahol a király életre kelti az elveszített tárgyakat.
- Ez butaság! - legyintett Petya manó. - A tárgyakat dem kell életre kelteni! A tárgyak élnek és lelkük is van. Ezt még a legegyszerűbb kajtatómanó is tudja.
- Ez egy kalandregény, és nem butaság! - vágott vissza ingerülten a könyv. - Ráadásul az én történetem. És nagyon izgalmas! Képzeld, karvaluszok üldözik a főszereplőt. Ezek ám az igazán félelmetes lények! Sasfejük és gyíktestük van!
Petya kicsit távolabb húzódott.
- És ezek a... Hogy is bondtad bicsodák?
- Karvaluszok! - vágta rá előzékenyen a könyv.
- Ah, köszönöm! Szóval ezek a karvaluszok a lapjaid közt bujkálnak?!
- Ahogy mondod!
Petya tovább hátrált.
- De ugye, dem jönnek ki? - kérdezte suttogva a manó.
- Csak akkor, ha valaki elolvassa a könyvet. Akkor igen. Akkor a hősök besétálnak egyenesen az olvasó fejébe.
- Vagy úgy! - bólogatott Petya. - Bekkora szerencse, hogy dem tudok olvasni - sóhajtott. - Örülök, hogy az én fejembe dem juthatnak be ezek a... karvaluszok.
A könyv megadóan rogyott le a padra.
- Tényleg kár, hogy nem tanultál meg olvasni... Így ki fog engem végigolvasni?! - kiáltotta elkeseredetten, és hangosan zokogni kezdett.
Petya mosolyogni próbált.
- Na, de pityeregj! Szétáznak a lapjaid! Bajd a gazdád elolvas. Begígérem. Sírás helyett inkább beséld el szépen, hogyan veszítettek el téged!
A könyv nagy nehezen abbahagyta a bőgést, nagyot sóhajtott, és belekezdett a történetbe.
- Zolika, a gazdám, itt, ezen a szent helyen ült, és a történetemet olvasta, amikor megjelent a barátja, Vendel. Egy focilabdát pattogtatott. Tudtam, hogy az ilyesmiből csak baj lehet. Vendel rávette Zolikát, hogy tegyen engem félre. Engem, érted?! Egy egyszerű, simaképű bőrlabda kedvéért... Kapuralövősdit játszottak. A gazdámnak eszébe jutott, hogy vacsorára haza kell érnie. Izgatott lett és elsietett. Egyszerűen elfeledkezett rólam...- zendített rá újra a zokogásra.
- Jó, jó! - csitítgatta Petya manó. - Fejezd be az állandó bőgést, beg pityogást, ha kérhetem! Gyere! Beteszlek a balaclopómba és begtalálom a gazdád, ha addig élek is!