Mesemalom

Petya a hátára csapta malaclopóját, és bojtos sapkáját fázósan a fülére húzta.
- Hidegek még a hajnalok! - csóválta a fejét. - Hiába, no, az öreg tél már nehezen vánszorog odébb. De hol a csudába lehet a csíkos sálam? - tapogatta meg a hidegtől libabőrössé vált nyakát.
- Nem akarsz felhúzni engem? - hallatszódott egy cérnavékony hang a zsákból. - A gazdám biztosan nem bánná...
- Balos! - ingatta a fejét Petya. - Nagyon kedves az aggódásod, de megmondanád, mihez kezdjek egy fél pár kesztyűvel?! Nem, köszönöm! Inkább zsebre dugom a kezem. Ha megkérhetlek, most maradj csendben! A szimatom azt jelzi, hogy valaki segítségre szorul.
- Mikor mehetek haza? - méltatlankodott a kesztyű.
- Hamarosan, kedveském! Amit Petya megígér, azt be is tartja. De most hagyj dolgozni, kérlek! A szimatom azt súgja, hogy egy elveszített tárgy van a közelben.
A manó előhúzta zsebéből a listát, bólintott, és a közeli park gyalogösvényéhez osont. A kert kihalt volt, a nap első sugarai kíváncsian pásztázták körbe. Petya gyorsan lépkedett. Elhaladt a fehér törzsű platánfák mellett, végül az egyik piros padnál kötött ki. Ez volt az utolsó a sorban.
- Itt kell lennie! - suttogta szinte hangtalanul. - Érzi az orrom!
- Ha te mondod... - suttogta Balos. - Én nem érzek semmit, de elvégre te vagy a kajtatómanó.
Petya körbe kémlelt. Orra épp a pad ülőkéjéig ért, gombszeme élénken csillogott.
- Megvagy! - rikkantotta olyan hangosan, hogy a közeli fákon az álmukból felébresztett feketerigók hangosan rikoltozni kezdtek.
- Nem rendeltünk ébresztést! - veszekedett felháborodottan rigó mama, és szárnyait védekezően füle elé vonta.
De a manó ügyet sem vetett a madarak zsivajára. Petya lábujjhegyre emelkedett, és óvatosan lesöpörte karjával.
- Megvagy, kispajtás! - kiáltotta örömmel, és kezébe fogta az iskolafüzetet, ami egy manó kezében éppen akkora, mint egy gyermek kezében a nagylexikon. - Mondd csak, hogy kerülsz ide, barátom? Iskolakerülő lettél?
A füzet sápadtan meredt az izgalomtól kipirult manóra.
- Hogy lennék én iskolakerülő?! - felelte. - Mit nem feltételezel rólam, az osztály legszebben megírt füzetéről?! Ez még viccnek is rossz!
Petya hóna alá vonta a zsákmányát, és elbaktatott vele a közeli játszótérig. Letelepedett a gerenda végére, zsákját gondosan maga mellé készítette.
- Rendben! - szólalt meg. - Most pedig meghallgatom a történeted! Kezdjük azzal, hogy hogy hívnak! Még a neved sem árultad el.
- Margó vagyok.
- Ó! Milyen előkelő név! Marrrgó! - berregtette meg Petya az er betűt. - Csupa fül vagyok!