Mesemalom

Rozi szülinapi bulit tart. Nagyon csinos a virágos-fodros ruhában. Főleg lányokat hívott meg, a fiúk közül egyedül engem. Na jó, Robcsit is hívta, de őt biztosan csak azért, mert Rozi és Robcsi mamája barátnők.

Bújócskázunk. A lányok az óvodában gyakran bevesznek a játékba. Többször, mint a fiúk a háborúsdiba, de nem is bánom. Szerintem süketség össze-vissza lövöldözni. Azt se szeretem, amikor meg kell halni, mert lelőnek. Halottnak lenni szörnyen unalmas. Ha bevesznek, legtöbbször engem lőnek ki elsőnek.

A lányok a kisasztalnál állnak sorba. Rozi mamája kifesti őket. Olyan a szájuk, mint az eper, és úgy illatoznak, mint a vattacukor. Zsófi mindkét tenyerét Rozi füléhez szorítja, valamit súg. Rozi rám néz. Jobb lesz arrébb menni, még a végén azt hiszi, hogy őt bámulom. Pedig csak a haját néztem, a zöld virágcsatokat.

- Figyelem! - szól Rozi mamája.

A haja lángvörös, akár Rozinak. Tapsol, és eltűnik a kamrában. Talán ő is bújócskázni szeretne? A lányok elcsendesednek. Mindenki a kamra ajtaját lesi.

- Boldog szülinapot! - énekli valaki odabentről, valaki, akinek nagyon szép hangja van.

Kivágódik a kamra ajtaja. Rozi mamája hatalmas tortát tart a kezében. Olyan nagyot, amekkorát még sose láttam. Rózsaszín krémes, a teteje csokis, és mindenféle gyümölcs van rajta. De nem igazi gyümölcs, hanem marcipán! A tetején csillagszóró és hat gyertya szikrázik. Körülálljuk, mindenki a szülinapos nótát énekli. Rozi mamájának legerősebb a hangja, de jó is, hogy így van. Robcsi úgy nyekereg, hogy legszívesebben bedugnám a fülem, ha nem lenne illetlenség.

Rozi a tortához lép. Biztatjuk, hogy fújja el a gyertyákat. Nagy levegőt vesz, és minden láng kialszik. A mamája egyik kezével hátrafogja hosszú, vörös haját, és egy hatalmas késsel felvágja a tortát. A szeleteket egyesével a tányérokra borítja. Rozi megfogja az elsőt, és elém lép.

- Boldog szülinapot! - hebegem.

Puszit adok neki. Biztosan megint elvörösödtem, mert mindenki minket néz. Nem baj. Rozi puszija finomabb, mint maga a torta.

Kimegyünk a kertbe játszani. Rozi papája most ér haza. Autója csomagtartójából színes léggömbök repülnek elő.

- Lufi! Lufi! - kiáltozzuk, és ugrándozva körbevesszük András bácsit.
- Nyugalom! - mosolyog. - Mindenkinek hoztam.

Szépen kiosztja a lufikat, nekem egy csodás pirosat nyom a markomba. A lufi velem száll, úszik a levegőben, ahogy le-fel szaladgálok a sövény mellett.

- Vigyázz! - visít az egyik lány.

Késő. Nem veszem észre gyökeret a föld felett. Úgy gáncsol el, ahogy háborúzás közben Robcsi szokott. Orra bukom. Nem fáj, mondom magamnak, hopsz, máris talpon vagyok. De hol van a lufi?! Jaj! A madzag kibújt a tenyeremből! A léggömb felfelé száll. Hopp! Megakad a fa lombjában! Gyerünk, még elkaphatom a zsinórját! Felugrom, de nem tudok akkorát ugrani, hogy elérjem.

- Várj, kisfiam! - mondja András bácsi, és szalad, hogy segítsen. - Majd én elkapom!

Hét persze! Ő eléri, ahogy Robcsi is elérné, csak én nem. A lufi feje oldalra billen, incselkedve az ég felé kacsint. Jaj, gyerünk már András bácsi, későn lesz!

- Ne! - kiáltom és tátott szájjal figyelem, ahogy a lufi egyre magasabbra úszik az égen.

Már senki nem tudja elkapni. Robcsi se, és András bácsi se. Rumli! Meg kell keresnem Rumlit. Szerencsére ott van a kisasztalon, ahol hagytam, a hátizsákomban. Odafutok. Felkapom, és az arcomhoz szorítom.

- Rumli... Rumli... - sutyorgom a fülébe. - Túlságosan kicsi vagyok! Elszállt a lufim, és én nem tudtam elkapni!
- Rá se ránts! - súgja a fülembe. - Megyünk, megkeressük! Csak hunyd be szépen a szemed!